2016. november 20.

A harmadik

Üdv kedves Olvasó!


Az elmúlt napokban egy picit kiestem az írás ritmusából, az én kis dinkám nagyon úgy tűnik, hogy lelkileg kikészült, random módon felsír, nincs konkrét kiváltó ok, elég ha kinyitok a chipses zacskót és már sír is, miközben egyébként fene mód érdekli, hogy mivel is csörögtem én. Nos, nem akarlak ezzel untatni benneteket, de tudjátok engem is kikészít az, hogy az éjszaka közepén is felriadok erre és egyszerűen semmit se tudok ellene tenni.
A panaszkodást befejezve, remélem, tetszeni fog nektek a 3. fejezet, ami inkább egy amolyan átkötő rész lett. Ugyan nincs benne izgalmas rész, de számomra fontos volt, hogy Olívia egy picit jobban átgondolja a helyzetét, illetve Fernando is kijelentsen néhány dolgot, amivel ezek után majd már felgyorsulhatnak az események. A következő fejezet már majdnem készen van, illetve rengeteg minden épül bennem tovább a sztorival kapcsolatban és már egyre több olyan kis részlet kerül a helyére, ami csak segíti az előre haladást.
Nos, nem is rizsánék tovább. Kellemes olvasást kívánok a fejezethez!

Üdv,
Catalina

A harmadik


Joy
A fülledt meleg levegőnek eső illata volt, ahogy kilépett a több emeletes házból és az egyre sűrűbb, szürkébb felhők is csapadékot ígértek, ennek ellenére mégis elindult futni. Muszáj volt végre kiszellőztetnie a fejét, ráadásul már iszonyatosan hiányoztak számára az edzések is, a rengeteg futással és az erőnléti kínzásokkal a konditeremben. Bár az edzőjük kifejezetten örült annak, hogy végre tartani fog egy hónapos pihenőt, mivel az elmúlt években csak akkor nem jelent meg a többiekkel, ha a családjával nyaralt, vagy teljesen kiütötte valami vírus. Imádott játszani, ahogyan azt a kitartást és rutint is, amit ez az életének adott, a rendszerességet, mivel kifejezetten utálta, ha valami nem úgy történik, ahogyan azt eltervezte. Természetesen bőven akadtak olyan pillanatok, amikor elveszítette a kezeiből az irányítást, de ezeket könnyedén tudta kezelni, nem úgy, mint amit Fernando jelentett számára. A telefon beszélgetéseik mondhatni rendszeressé váltak, csak tegnap nem kapott hívást a mérkőzés miatt, és az igazat bevallva már várta is, hogy mikor fog csörögni a mobilja, viszont az is igaz volt, hogy nem tudott mit kezdeni ezzel a helyzettel. Egyetlen ésszerű érve sem volt arra, hogy miért csevegett vele annyit a férfi, akit így kezdett egyre jobban megismerni. Csak a véletlennek köszönhették, hogy találkoztak, talán szimpatikusnak találta a másik, számára azonban még ez sem volt elég indok arra, hogy egy vadidegennek megadja a számát és akár órákat telefonáljon vele. Aztán még ott volt Emma és Zóra tényszerű állítása is, hogy tetszik a csatárnak, csak ő nem hajlandó erről tudomást venni. Minden egyes alkalommal nevetett ezen, hiszen a spanyol barátnője jóval csinosabb volt nála, amire mérgükben leültek a számítógép elé és képeket kerestek Olalláról és Fernandóról. Hiába tiltakozott, végig próbálták belé sulykolni, hogy nekik van igazuk és a róluk készült fotókon egyébként sem látni azt a nagy szerelmet. Nem értett velük együtt, akkor pedig végleg el is hallgatott, mikor nem egy képet találtak a bárban töltött estéről és ő sem tagadhatta, hogy az ők társaságukban teljesen más volt Fernando, mint amikor a barátnőjével volt. Mintha velük semmi teher nem lett volna a vállain.
Egyenletes tempóban haladt előre, követve Emma útbaigazítását, hogy az egyik közelinek mondható parkba jusson el. Az emberek bágyadtan sétáltak, ami az időjárásnak volt köszönhető, míg ő próbálta kikerülni őket anélkül, hogy bárkinek is neki ütközne. Minden igyekezete ellenére, nem tudott mindenki mellett úgy elfutni, hogy ne érjen hozzá valakihez, az emiatt érkező morgolódásokat azonban nem hallotta a fülében dübörgő zene miatt. Egy pillanatra sem lassított le, ki akarta üríteni a fejét, amelyben túl sok gondolat kavargott, ami kész káosz volt és semmi értelmeset nem tudott belőlük összerakni. Valamiért az a lehetőség, hogy szimplán csak ismerkedni, barátkozni akar vele Fernando, elég hihetetlennek tűnt. Ő csak egy hétköznapi lány volt, aki ugyan imádta a focit, aki sehogy se tud meghálálni három méreg drága jegyet. Nem hitt abban, hogy annyi tényleg elég lenne, hogy a csatár neve díszeleg a meze hátulján, egy idő után pedig biztos ki fog az bukni, hogy nem egy világban élnek, hogy egyáltalán nem illik bele a baráti társaságába, hiszen sok máséba sem találta meg a helyét, ahogyan a többiek sem fogadták be. Mindig is az volt, akinek igen kevés barátja van, amik szerencséjére igazak voltak, ráadásul ő szeretett egyedül lenni, amikor csak a gondolataira, a zenére vagy az éppen aktuális olvasmányára kell figyelnie. Emiatt sem tudott sok társaságba beilleszkedni és ezért is gondolta úgy, hogy az nem lehetséges, hogy őt akarja barátjának a férfi. Talán épp itt lenne az ideje annak, hogy befejezze ezt az egészet, mert jelenleg csak azt érezte, hogy végül ő fog sérülni, amit egyáltalán nem szeretett volna.

Talán másfél órát tölthetett a parkban, aminek a nagy részét egy padon ülve töltötte a gondolataiba mélyedve. Haza felé már csak sétált még mindig próbálva rendezni magában a kialakult helyzetet, aminek megoldásával szinte semmit sem haladt előre. Még akkor sem gyorsított léptein, mikor az egyik piros lámpánál megállva a karjára esett egy kövér esőcsepp, amelyet több millió követett. A langyos víz a bőrén szinte felüdülést jelentett a nyomasztó melegben, mintha fellélegzett volna ő és a város is, az pedig, hogy mindene elázott csak másodlagos volt. Remélte, hogy a borús gondolatait is elmossa, vagy legalább eszébe jut valami, hogy mihez kezdjen, teljesen megfejthetetlen volt számára a férfi és a viselkedése is. Mindebben pedig az is közre játszhatott, hogy semmi tapasztalata nem volt a pasik terén, a legtöbb srácnak ő csak egy haver volt, az a lány, aki értette, hogy mi az a les, és aki azért nézett annyi sportot, mert érdekelte a játék és nem a jó pasik.
– Hol a francban voltál eddig? Már szétaggódtuk magunkat, mert a kisasszony elfelejtett szólni, hogy telefont nem visz magával! – Támadta le rögtön a nővére, miközben ő még fel se ért a harmadik emeletre. Megszólalni sem volt ideje, pillanatok múlva már előtte is állt és szorosan ölelte magához. Értetlenül figyelte a viselkedését, mert ugyan nem vitt magával mobilt, de már nem egy öt éves kislány volt, aki nem tud magára vigyázni. – Nyomás a fürdőbe, csurom víz vagy.
– Nyugi Em, nem történt semmi. Nem akartak elrabolni. – Sejtette, hogy ez nem nagyon fogja őket meghatni, mivel Zóra is ugyanolyan mérgesen pillantott rá az ajtóban állva. Végül inkább nem mondott semmit, csak elsétált mellette, majd levette a cipőjét, a lejátszóját az asztalra tette és egyenesen a fürdőszobába sétált.
Becsukva az ajtót, sietve szabadult meg a vizes ruháitól, majd a zuhanyfülkébe beállva, megnyitotta a vizet. Hosszú hajából, mely a hátához tapadt, nehezen húzta ki a hajgumit, aztán arcát a zuhanyrózsa felé fordította és hagyta, hogy a meleg víz átjárja minden porcikáját. Percekre sikerült kikapcsolni az agyát, nem gondolt a tapasztalatlanságára, Fernando viselkedésére, ami számára értelmezhetetlen volt, csak állt a vízsugár alatt, mintha az égvilágon semmi gondja nem lenne. Arra a pár percre tényleg úgy érezte, mintha minden rendben lenne, mintha nem változott volna meg a világa, mert bármennyire is szerette volna ezt tagadni, napról napra egyre jobban érződött, hogy már semmi sem lesz olyan, mint amilyen korábban volt, mint amikor még nem ismerte a focistát. Persze biztos volt benne, hogy egy-két hét múlva a nevére sem fog emlékezni, viszont neki meg fog maradni az élmény és az a gondolat is, hogy talán igazuk van a többieknek és valóban tetszik neki. Még mindig elég lehetetlennek tartotta ezt a lehetőséget, viszont ha csak egy picit is hisz ennek, akkor kénytelen végig gondolni azt is, hogy talán másnak is tetszik, ami alapjában véve változtatná meg az életét.
Megrázva fejét, a samponjáért nyúlt, majd megszokott mozdulatokkal mosta meg a haját, aztán a tusfürdőjével ismételte meg ezt a testén. Nem akart a tus alatt sokat időzni, mert ugyan semmi terve nem volt a nap hátra lévő részére, azonban a lelke mélyén kénytelen volt beismerni, hogy már nagyon várja, hogy mikor lesz ideje a csatárnak, hogy felhívja őt, mivel legutóbb azzal köszönt el tőle, hogy keresni fogja majd a mérkőzés után. Zavarta az a kettősség, amit érzett vele kapcsolatban, mert egyrészt szerette volna lezárni az egészet még azelőtt, hogy bármiben is elkezdene reménykedni, másrészt pedig úgy várta a telefonja csörgését, mint valami kislány a karácsonyi ajándékát. A legjobban mégis az idegesítette, hogy ő nem ilyen volt, hogy mindig hamar el tudta valakiről dönteni, hogy közelebb akarja-e magához engedni vagy sem, a kilences azonban rejtély volt a számára. Hezitált vele kapcsolatban, mert a szíve engedte volna, az esze viszont minél messzebb akart tőle kerülni, mintha csupa rosszat jelentene a számára.
Alaposan kiöblítve a hajából a sampont és magáról a tusfürdő habját, elzárta a csapokat, majd elhúzta a fülke ajtaját és kinyúlt a törölközőjéért. Végig dörgölve nedves haját, aztán bőrét is, maga köré csavarta és óvatosan lépett ki, nehogy elcsússzon a padlón. Lassan sétált ki a fürdőből és már ment is volna be a szobájába, mikor a bejárat felől beszélgetést hallott, amiben az ő neve is elhangzott. Kíváncsian váltott irányt, miközben már csak az ajtó csukódását hallotta, majd a nővére hangját.
– Húgi csomagod jött.
– Nekem? – Meglepve nézte Emma kezében a kisebb méretű dobozt. Hirtelen ötlete sem volt, hogy kitől kaphatta, vagy hogy mi volt benne.
– Azt ne mond, hogy nem tudod, hogy ki a feladó! – Sétált oda hozzájuk Zóra is, kíváncsian nézve a küldeményt, amin az ő neve virított semmi más. Ugyan mégis mit küldött volna neki Fernando? Lehet, hogy tetszett a focistának, de akkor is ott volt a barátnője, ami számára riasztó tény volt, eszébe se jutott kihasználni ezt a lehetőséget, ha egyáltalán nevezhette annak. – Nem akarod kibontani?
– Nem, először felöltözök. – Igazából majd meghalt a kíváncsiságtól, viszont tartott attól, ami a dobozban volt. Egyszerűen félt a lehetőségtől, hogy tényleg igazuk van Emmáéknak, hogy az az ajándék tisztázni fogja a csatár szándékait, amik nem a barátságot célozták meg, amivel ő majd nem tud mit kezdeni.
– Most komolyan nem akarod egyből megtudni, hogy mi van benne? – Nem reagált a kissé felháborodott kérdésre, csak besétált a szobába, majd becsukva az ajtót, neki dőlt annak. Lehunyt szemmel próbált úrrá lenni cikázó gondolatain, amelyek rövid pillanatok alatt elhatalmasodtak felette és maguk alá gyűrték. Hülyén viselkedett, mintha legalább szerelmes lenne a focistába, ami messzebb nem is állhatott volna az igazságtól. Jó pasinak tartotta, szívesen beszélgetett vele, mint barát és részéről ez nem is volt több, nem akart valami komolyabbat, mert könnyedén előfordulhatott az is, hogy szimplán csak kedveskedni akar neki valamivel, de a megérzései mást súgtak.
Sóhajtva lökte el magát az ajtótól, majd a szekrényből gyorsan kapkodott ki pár lezser ruhát és pillanatok múlva már fel is vette magára. Még mindig nedves tincseit a törölközőbe csavarta, aztán mélyet lélegezve, elindult a nappaliba, ahol az a rejtélyes csomag várt rá. Fogalma sem volt, hogy mit küldhetett neki, hiszen nem beszéltek annyit, hogy bármivel is meglepje, az újabb jegyekről pedig még korábban lebeszélte, amiket korábban egy borítékban küldött el nekik, nem dobozban. Abban biztos volt, hogy semmi olyat nem mondott, amivel arra utalt, hogy szüksége lenne valamire, se olyat, aminek örülne, tehát csak olyasvalami lehetett, amit a focista önszántából küldött.
Nevetségesen reagálta le az egészet, azon csodálkozott, hogy még nem akasztott ki senkit se a viselkedésével, hogy Zóra még nem akarta fejbe csapkodni. Tudta, hogy végig kellene nyugodtan gondolnia a történteket, viszont azon egyszerűen nem tudott túl lendülni, hogy pont egy olyan pasi érdeklődését keltette fel, aki kapcsolatban volt, ami csak tovább bonyolította az egyébként is kusza helyzetet. Azzal már nem is hadakozott, hogy tetszett a férfinek, bármennyire is felfoghatatlan volt a számára, mégis elképzelhető volt, ahogyan Emma és Zóra is állította. Hiába ódzkodott annyira, miatta ment oda az asztalukhoz a bárban, az étteremben senki se kötelezte arra, hogy amikor felismerte rá köszönjön és odamenjen hozzá, ahogyan a jegyeket sem volt köteles megszerezni a számukra, mégis megtette minden kérés nélkül. Hihetetlenül figyelmes volt vele, a hosszú telefonbeszélgetésekről nem is beszélve, amik biztos egy vagyonba fognak kerülni, azonban hiába az intenzív ismerkedés, egyenesen rettegett a következményektől, amik rá vártak.
Az étkező asztalnál állt meg, majd maga elé húzta a küldeményt és lassan kezdte el kibontani az egyszerű papírcsomagolást. Egy sima, barna dobozt talált alatta, amin semmi jelzés nem volt, ami a tartalmára utalhatott volna. Ahogy felnyitotta a fedelét, már két oldalról közre is fogták és kíváncsian pillantottak bele ők is. Valamiért meglepte a vörös mez látványa, ez végképp nem jutott volna az eszébe, hiszen aznap vett magának egyet, amikor találkoztak.
– Hát… ez aztán igazán romantikus. – Húzta el a száját Zóra, míg ő magához vette az összehajtogatott ruhadarabon pihenő cetlit. A férfias betűket látva valamiért elmosolyodott, de ahogy végig futott a pár rövid soron, fokozatosan tűnt el ez az arcáról.

Tudom, hogy már van mezed, de gondoltam örülnél egynek, ami alá is van írva. Ráadásul inkább neked adom, mint annak a hátvédnek. Biztos vagyok benne, hogy nálad jobb helyen lesz, mint bárki másnál.

Fernando

U.i.: Ha lekopna, majd újra írok rá.

– Ez totál megőrült! – Teljesen ledöbbent, ahogy felfogta a mondatok jelentését. Mások már azért ölni tudtak volna, ha beszélhettek volna pár percet a csatárral, vagy egy tőle kapott mezért. Abba bele se akart gondolni, hogy ezért, ami ott lapult a dobozban, mi mindenre lennének képesek a rajongók. Rengeteget érhetett, az eszmei értékéről nem is beszélve. – Ezt a meccsen viselete…
– Egyre kiábrándító. Lehet, jobb lesz neked nélküle Oli! A végén legközelebb egy pár büdös cipőt küld neked. – Máskor jót szórakozott volna Zóra kijelentésein, most viszont egy kisebb sokkal küzdött, aminek köszönhetően fel se fogta, hogy mit mondanak neki. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen fantáziátlan. Ezek után aztán ne mond nekem, hogy nem agyatlanok egytől egyig.
– Ez olyan, mintha egy pasi gyémántot adna neked csak úgy. Vagy legalábbis egy méreg drága ékszert. – Újra a kezében tartott lapra terelte figyelmét, míg végig magán érezte nővére tekintetét. Ő valamivel jobban belelátott a fociba, de ugyanolyan érdektelen volt a témában, mint a barátnőjük, ennek ellenére biztos látta, hogy milyen hatással van rá az ajándék, amit ha személyesen kapott volna meg, rögtön vissza is utasított volna és nem fogadja el. – Sok rajongó bármire képes lenne egy ilyenért.
– Ha te mondod, de szerintem ez akkor is ciki – vonta meg a vállát, majd kisétált az erkélyre. Bármit is mondott, ő nem tartotta cikinek, mert tudta jól, hogy mennyit jelenthet egy ilyen mez, hiszen ő is játszott. Ugyan sose fog nemzetközi mérkőzéseken játszani, viszont a csatár helyében biztos megtartotta volna. Bár az is igaz volt, hogy neki minden bizonnyal nem ez volt az utolsó szereplése egy világbajnokságon.
– Féltelek tőle. – Értetlenül állt Emma kijelentése előtt. Tudta jól, hogy zavarja Fernando viselkedése, hogy nem nézi olyan jó szemmel a beszélgetéseiket, azonban ismerte őt és emiatt tudnia kellett a testvérének, hogy még akkor se tenne semmit, ha érezne valamit a férfi iránt. Távol maradna tőle, mivel barátnője volt. – Benned bízom Olívia, de benne… nem szeretném, ha bántana.
– Nem lesz semmi gond Emma! Tudod jól, hogy nem mennék bele egy kalandba, még vele sem.
– Az érzelmek nem olyan könnyedén irányíthatóak, mint ahogyan azt te gondolod. – Hagyta magára a gondolataival, amik próbálták bizonygatni az iménti kijelentését, viszont valamiért nem érezte azt, hogy akár őt magát meggyőzné.

***

Fernando Torres


Frusztráltan szállt le a futógépről, miközben a magával hozott törölközővel törölte le magáról az izzadtság cseppeket. Már legalább másfél órája lent volt az edzőteremben, de még mindig ugyanolyan feszült volt, mint amikor befejezte a telefonálást az édesanyjával. Váratlanul érte a korai hívás, mivel általában esténként beszéltek, amikor sejtették, hogy el fogják érni. Így utólag már tudta, hogy jobb lett volna, ha nem veszi fel és akkor nem szólalkoznak újra össze Olalla miatt. Most jött csak rá igazán, hogy egyedül az anyjának volt köszönhetően, hogy még nem szakítottak, hogy még mindig abban a döglött kapcsolatban élt, amiből már rég ki kellett volna szállnia. Amint csúnyábban összevesztek, szinte azonnal rohant a szülei házába, hogy elsírja, milyen rosszul bánik vele és aztán ő kapott egy kiadás fejmosást a viselkedése miatt. Most viszont távol volt, nem befolyásolták annyira az otthon történtek, ráadásul ott volt Olívia is, akivel alig találkoztak párszor, de máris sokkal jobban érezte magát vele, mint az utóbbi egy évben bármikor máskor. Inkább vele kellett volna beszélnie, mert már biztos megkapta a mezét, amire meglepetésére azonban még semmilyen reakció nem érkezett.
Lecsavarva a flakonról a kupakot, lassan kortyolt a hűs vízből. Ki kellett volna kapcsolódnia, mára nem volt semmi programjuk, mivel a tegnapi győzelmükkel már tovább jutottak a csoportjukból, ráadásul minden bizonnyal az első helyen, amihez az ő góljai is hozzájárultak. A kiesés szakasz meccseire kellett volna koncentrálnia, ahol rögtön elsőként nagy valószínűséggel a franciákat fogják kapni, és tudták jól, hogy nem lesz olyan könnyű dolguk, mint korábban volt. Emiatt sem hiányzott neki Olalla újabb drámázása, az meg főleg nem, hogy az édesanyját is belevonja.
– Neked is a többiekkel kellene lenned. – Érkezett az ajtóból a kijelentés, aminek irányába fordulva, Ikerrel találta szembe magát. – Minden rendben, Kölyök?
– Nincs túl jó estém. Sok problémánk van Olallával és most csak még több lett – sóhajtott fel, majd lepakolva mindent a kezéből, felállt és elkezdett lenyújtani. Fizikailag még nem volt fáradt, de szellemileg ez már nem volt igaz, teljesen kizsigerelve érezte magát. Már beleunt a barátnője folytonos játszmáiba, hogy amint nem úgy tesz, vagy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan ő azt szeretné, máris rohan a szülei házába és mint az óvodában, árulkodjon és ujjal mutogasson rá. Persze ő is nyakig benne volt az egészben, hiszen még most is rajta volt bizonyos mértékig a szemellenző, és inkább a kényelmes megszokottságot választotta, minthogy kilépjen a mérgező kapcsolatukból.
– Most nem ezzel kellene foglalkoznod…
– Tudom, hogy ide kell koncentrálnom, csak lassan az egész családom bevonja abba, ami a mi dolgunk lenne és ezzel felcseszte az agyam. – Újra hallotta az édesanyja szidását, amiért úgy megijesztette szegény lányt, hogy sírva ment át hozzájuk, ő pedig csak hallgatott, mivel bármit mondhatott, hatástalan lett volna. Nem tudta megmondani, hogy mikor férkőzött ennyire a bizalmába Olalla, de lassan azt érezte, hogy nem számít a saját boldogsága, csak az, hogy ők ketten együtt legyenek. – Kis semmiségeket úgy felfúj, mintha az elmúlt öt évben minden nap más nővel csaltam volna meg.
– Pedig Sese említett valami lányt. – Valamiért nem lepte meg, hogy a hátvéd kikotyogta ezt, bár arról sose szólt senkinek se, hogy mennyit veszekedtek Olallával. Főleg az utóbbi időben.
– Olívia, ő… – Elhallgatott, nem tudta, hogy mit mondjon róla. Ugyanúgy meg akarta ismerni, sőt, vonzódott hozzá, ezért is akarta meglepni a jegyekkel és a mezével is. – Az igazság az, ha elmehetnék a szállodából és nem lenne barátnőm, akkor most biztos vele vacsoráznék, vagy bármi mást, csak velem legyen. Alig találkoztam vele, de kedvelem. Komolyan és ott a gond, hogy nem épp úgy, mint egy barátot.
– Akkor mégis csak jogos Olalla hisztije, nem gondolod? – Világított rá a valóságra a kapus. Tény, hogy volt benne igazság, azonban olyan régóta hallgatta a különböző kirohanásokat, hogy már összefolyt előtte, hogy mikor miért csattant rajta a nő haragja.
– Amiatt talán igen, hogy megismerkedtem valakivel és jól éreztem magam a társaságában – vallotta be őszintén, mégsem érezte emiatt rosszul magát. Kimondhatatlanul nagy szüksége volt arra, amit a lány a tudtán kívül visszaadott neki. Végre úgy érezte, hogy van miért cselekednie, még ha aztán el is fogja utasítani, de addig is újra a kezében tudhatja az irányítást, ráadásul most jött rá csak igazán, hogy szüksége van arra, hogy ismét hódítson. A veszekedések kezdetén még próbálkozott, viszont a legtöbb alkalommal hátat fordított neki a barátnője, míg Olívia a szabadságát szimbolizálta. Újra férfinek érezte magát, akinek le kell vennie a lábáról egy csinos fiatal nőt. – Rengeteget tettem, hogy jobb legyen, de semmit sem ért. Meg lehet, hogy Olívia pofára fog ejteni, viszont kellő lökést adott ahhoz, hogy végre lépjek Olallával kapcsolatban. Ráadásul tudom jól, hogy ő addig szóba sem fog állni velem, amíg barátnőm van, és ezen a kapcsolaton már semmi nem fog segíteni.
– Biztos vagy benne? Mennyit tudsz róla? – Hallotta a kételkedést Iker szavaiban, ami néha benne is felmerült. Nem volt biztosíték arra, hogy hasonlóan érez a kék szemű, hogy egyáltalán meg akar-e vele ismerkedni, azonban meg kellett próbálnia, máskülönben élete végéig bánná.
– Éppen eleget ahhoz, hogy tudjam, ő teljesen más, mint akikkel idáig találkoztam. Eddig egyetlen nő sem menekült előlem, őt pedig addig nem értem utol, amíg nem szorítottam sarokba – elmosolyodott, ahogy eszébe jutott a lány rémült, meglepett arckifejezése, mikor megállt az asztaluknál, míg azzal sem törődött, hogy milyen könnyedén tud beszélni erről. Azzal például nagyon sokáig küzdött, hogy akár saját magának is beismerje, hogy problémájuk van Olallával, pedig azok elég nyilvánvalóak voltak. Olíviával viszont más volt a helyzet, ez tisztán látta akkor este, mert ha akkor nem állítja meg, most végleg letehetne arról, hogy akár látja-e még valaha. – És mielőtt még odalyukadnánk ki, nem játssza meg magát, biztos vagyok benne, hogy nem érdekli se a pénzem, se a hírnevem. Az igazat megvallva, túl ártatlan és kicsit talán naiv is ahhoz, hogy úgy ármánykodjon, mint Sese legtöbb nője.
– Tudsz róla, hogy totál elcsavarta a fejed már most? – Ugyan felvetődött már benne ez a gondolat, de nem nagyon törődött ezzel. Csak hagyta, hogy minden történjen a maga útján, abban azért viszont nagyon reménykedett, hogy a lány is a részese lesz.
– Lehet – vonta meg a vállát, miközben befejezte a nyújtást. Felegyenesedett, majd a nyakába akasztva a törölközőt, újra ivott a vízből, végig úgy téve, mintha az előbb elhangzottak nem jelentenének semmit. Pedig jóformán rengeteg mindent meg fog ez változtatni az életében, mert már tudta jól, hogy addig nem fog nyugodni, amíg nem kerül közelebb a kék szeműhöz és nem adódik rá lehetősége, hogy meghódítsa.
– Ha tényleg ilyen ez a lány, akkor azt hiszem, hogy jobb, ha tisztázol mindent magad körül. Ráadásul így tisztességes Olival szemben is, de azért a helyedben vigyáznék. – Nem lepte meg a csapatkapitányuk óvatossága, tőle nem is számított másra, míg Sergio napok óta próbálta rávenni, hogy lógjon ki a lányhoz egy kis numerára. Azt már meg se hallotta a szobatársa, hogy ha még ki is szökne, biztos nem történne semmi, ráadásul ő se akarná így lerohanni. Ki akarta élvezni azt a folyamatot, amivel megismerheti Olíviát, meg akart tudni róla mindent, hogy minél jobban az ujja köré tudja csavarni és ne akarjon úgy menekülni tőle, mint a megismerkedésük elején. Ráadásul a nővéréről sem feledkezhetett meg, aki minden bizonnyal úgy penderítette volna ki az otthonukból, ahogyan azt a bátyja tette a nővére udvarlóival, akik szerinte azt se érdemelték meg, hogy akár csak köszönjön nekik.
– Azt hiszem, a nővérétől és a barátnőjüktől sokkal jobban kell félnem. Szerintem, ha csak egy rossz mozdulatot tennék, máris kiherélnének. Velük szemben még Sergio is behúzná fülét, farkát és menekülne – jelentette ki már röhögve, maga elé képzelve az egészet. Ő biztosan nem kezdett volna ki velük, hiszen azt nem tagadhatta, hogy annak idején, amikor megváltoztak közte és Olalla között a dolgok, személyiségre hasonlított Olíviára. Visszahúzódó volt és egyáltalán nem bánta, ha nem ő volt a középpontban, ami mostanra valamit megváltozott. Már nem az a galíciai lány volt, ahogyan ő se volt már ugyanaz, és nagyon úgy tűnt, hogy az ők útjuk már rég ketté vált. – Kösz, hogy meghallgattál.
– Nincs mit, de ha lehet, akkor inkább a focira koncentrálj és ne a csajozásra. – Csak bólintott a kérésre, majd elindult a lift felé, immár egyedül.
Tudta, hogy igaza van a kapusnak, hogy fontosabb dolga van most, azonban nem tudta kiverni a fejéből a kék szempárt, ráadásul tudni akarta, hogy mit szólt az ajándékához. Arról nem is beszélve, hogy szeretett volna megfeledkezni arról a zűrzavarról, ami jelenleg még mindig nyomta a vállát és tudta jól, hogy pár másodperc alatt megfeledkezik mindenről, mikor meghallja a hangját, mert eddig mindig így történt. Nem akarta tagadni, hogy szüksége volt erre, ahogyan azt se, hogy egy plusz motivációt nyújtott a számára, kifejezetten jólesett hallgatni a kicsikart dicséretet tőle, hogy ha a meccsel már nem is volt megelégedve, azért a teljesítménye és a gólja is tetszett neki. Egyszerűen, csak beszélni szeretett volna vele, kikapcsolni és meghallgatni, hogy milyen volt a napja. Szeretett volna az az egyszerű pasi lenni, akinek Olívia látta, akivé vált minden egyes telefonálás alkalmával, és talán pont emiatt akarta annyira a közelében tudni, mert egyre jobban vágyott arra, hogy hétköznapi legyen és ne az ismert focista.

***

Molnár Olívia

Unottan kapcsolgatta a tévén a különböző német csatornákat, amik közül egyetlen egy sem kötötte le. A nővére és Zóra bementek a városba, neki azonban nem volt kedve bulizni, inkább otthon maradt, csak arról feledkezett meg, hogy már minden magával hozott könyvet kiolvasott, Emma német nyelvű olvasmányaira pedig még nem fanyalodott rá. Sóhajtva nyomta ki a távirányító piros gombját, majd maga mellé dobva azt, felkelt a kanapéról és a kis dolgozósarokhoz sétálva, bekapcsolta az asztali számítógépet. Első gondolattól vezérelve bejelentkezett a skype fiókjába és reménykedett abban, hogy otthon is be lesz jelentkezve valaki, akivel tud majd csevegni. Hiányoztak már a szülei, mert ugyan örült annak, hogy ott lehet a nővérénél, de úgy lett volna az igazi, ha mind a négyen együtt lehetnek, és természetesen Zóra is, aki szinte már családtagnak számított.
Nagyon megörült, amikor meglátta, hogy az édesanyja elérhető, így pillanatok múlva már indította is a videóhívást. Szeretett volna beszélni vele, mert ugyan ott volt Emma és Zóra is, de az anyjukkal teljesen más volt átbeszélni a problémáját, ami most már egyre nagyobb volt. Teljesen össze volt zavarodva, ami csak a spanyolnak volt köszönhető, akivel próbált beszélni, azonban amikor felhívta, a szobatársa köszönt bele a mobilba.
– Szia, anya! – Hatalmas mosoly terült szét az arcán, ahogy meglátta a képernyőn keresztül a jól ismert vonásokat. Ugyan még jobban érezte a hiányát, a hiányukat, szeretett volna otthon lenni, hogy egy bögre forró csoki mellett beszéljék át a történteket, hogy mit miért tett Fernando, azonban jelen helyzetben már ez is megfelelő volt a számára.
Szia, kicsim. Hogy-hogy nem nézed a meccset? – Több csatornán is túl kapcsolt, ahol az esti mérkőzéseket adták, de valahogy egyik sem kötötte le igazán. Próbálta ráfogni arra, hogy azzal volt a gond, hogy németül karattyoltak, viszont az igazság az volt, hogy a gondolatai nem hagyták és nem tudott a képernyőre koncentrálni.
– Nem kötött le egyik sem – rántotta meg a vállát. Biztos volt benne, hogy máris átlát rajta az anyja, hogy tudja, valami nincs rendben. – Apa mit csinál?
Mivel nem vagy itthon, így elment pár barátjával megnézni az angolok meccsét. Történt valami Oli?
– Nem tudom, anyu. Teljesen összezavart. – Mesélt már ugyan a focistáról, hogy találkoztak és a jegyekről is, de arról nem tett említést, hogy mennyire összekutyulta benne a dolgokat. – Azt hiszem, eddig nagyon örültem annak, hogy nem voltak pasi gondjaim!
Ugyan édesem, már várható volt, hogy valaki közeledik hozzád. Szép és okos lány vagy, emiatt is lepett meg, hogy idáig nem történt semmi. Az a spanyol fiú az, igaz?
– Elküldte nekem a mezét, ami az első meccsén volt rajta, csak azért mert mondtam neki, hogy az enyémet nem akarom aláíratni, hogy utána még fel tudjam venni. – Biztos volt benne, hogy ezért is kapta meg, és talán azért is, amiről mindenki próbálta őt meggyőzni. Órák teltek már el mióta megkapta, de még mindig a dobozban volt és a ráírt szöveget sem olvasta el. – Nem tarthatom meg, ugye?
Ha nem érzed helyesnek, hogy neked adta, akkor beszélj vele, de véleményem szerint azért küldte el, mert neked szánta. Figyelembe véve, hogy hatalmas szurkoló vagy, ráadásul ő a kedvenc csatárod is, így neki ez igen hízelgő lehet. – Volt valami abban, amit mondott az anyja, akinek ugyan örökölte a szemét és az arcvonásait, de mondhatni egymás ellentétei voltak. A szőkésbarna hajú, negyvenes évei közepén járó nő határozott volt, intenzív és mindig a kacagásától visszhangzott a házuk, amitől olyan igazi volt az otthonuk. – Valahogy nem hiszem, hogy minden szembe jövő lánynak odaadná, biztos egy igazi kincs lehet a számára is, vagy legalábbis én így gondolom belőled és az apádból kiindulva.
– Nem érzem helyesnek, hogy megtartsam. Ilyet nem küldözgetnék egy vadidegennek…
És mi van azzal, hogy kedvel téged? Mondta Emma, hogy rengeteget beszéltek telefonon, és ha nem akarta volna tényleg neked adni kicsim, akkor nem tette volna meg. – Csak lesütötte a szemeit, hiszen ez igaz volt, nagyon sokat beszéltek és annak is igazat kellett adnia, hogy senki sem kötelezte arra a csatárt, hogy elküldje neki ajándékba azt a mezt. Sóhajtva támasztotta arcát tenyerének, miközben próbált dűlőre jutni a gondolataival. – Sejtem, hogy fura az egész, hogy akit eddig a képernyőn keresztül néztél, ott van a környezetedben, viszont nem bújhatsz el mindig Olívia, a dolgok nem így működnek. Lehet, hogy ijesztő, de talán itt lenne az ideje annak, ha egy picit elenged magad. Szeretlek kicsim, és nem akarom, hogy bárki bántson, abba inkább bele se akarok gondolni, hogy apád mit csinálna azzal, aki összetöri a szíved… a nővérednél is úgy kellett visszalökdösnöm az ajtóból, nálad meg se merném állítani. – Kuncogni kezdett, ahogy eszébe jutott az édesapja heves természete, amit megörökölt ő is. Ugyan mindenki azt gondolta róla, hogy nyugis, hogy a légynek se tudna ártani, azonban, ha valaki felidegesítette, akkor képes volt elveszíteni a fejét. Ahogyan az angol tanára is jellemezte a többieknek, ő az a csendes gyilkos, akiről azt hiszed, hogy egy aranyos kiscica, aztán mégis kiderül róla, hogy ez vérengző tigris. – Már most ki fog akadni, ha meg tudja, hogy egy focista érdeklődik irántad. Viszont akkor is úgy gondolom, hogy itt lenne az ideje, hogy engedj valakinek, aki szeretne megismerni téged.
– Barátnője van – jelentette ki pár pillanatnyi hallgatás után. Ez volt az egyik ok, amiért távol akart maradni Fernandótól, nem akart problémát okozni, hiszen olvasott nem egy cikket, amiben nem egy ismert személy nyilatkozta azt, hogy a média hazugságai tették tönkre a kapcsolatát. Más részt pedig ott volt az ismertsége, és igazából fogalma sem volt, hogy mit érez. Nem tudta volna azt se megmondani, hogy valójában meg akarja-e ismerni.
Nem fogom azt mondani, hogy ezt hagyd figyelmen kívül, nem is úgy neveltünk titeket. Először tisztázd le magadban, hogy te mit szeretnél, aztán ráérsz a következő dologgal foglalkozni, mert az is előfordulhat, hogy már rég nincsenek is együtt, vagy nagyon megromlott a kapcsolatuk. Ezt nem tudhatod te sem, viszont az számomra is világos a hallottakból, hogy ő nem szimplán csak egy barátod akar lenni. Csak az a fontos, hogy te mit akarsz, amit neki el kell majd fogadnia.
– Köszi, anya. – Hálásan mosolyodott el, szüksége volt erre a beszélgetésre, hogy valaki helyre tegye a fejében a dolgokat, mert a lelke mélyén szerette volna megismerni a barna szeműt és hagyni, hogy magától alakuljanak köztük a dolgok, azonban ehhez ő túl nyuszi volt. Ahogyan az édesanyja is mondta, inkább elmenekült volna, minthogy szembenézzen azzal, hogy talán kedveli annyira Fernandót, hogy közelebb engedje magához és ne csak úgy, mint a legtöbb fiút a környezetében. Azonban még így se tudott elvonatkoztatni a ténytől, hogy kapcsolatban volt, hogy lehet, hogy téves az a kép, amit gondolt róla, amit eddig kapott tőle és csak egy kalandra vágyik.
Ez az anyák dolga, most viszont szeretném hallani, hogyan érzed magad Németországban…
Pillanatok alatt elterelődtek a gondolatai a csatárról és arról a zűrzavarról, ami a megjelenését övezte az életében. Igaza volt az édesanyjának, mindenképp végig kell gondolnia, hogy ő mit szeretne, mert jelen helyzetben ez volt a legfontosabb. Talán valahol már érezte is, hogy mit szeretne, hiszen azt már senkinek se tagadhatta, hogy mennyire jólesik neki a figyelmesség, amit kapott a spanyoltól, hogy ne élvezte volna azt, ahogyan a bárban nézett rá, hogy bármennyire is tiltakozott az ajándék ellen, a benne rejlő rajongó azóta ugrándozott örömében, mióta meglátta a doboz tartalmát. Viszont pont ez volt az a nagy dilemma, aminek legelőször a végére kellett járnia, hogy egyáltalán el tudja dönteni azt, hogy mit is szeretne igazából. A szurkoló Olívia akarja megismerni Fernandót, vagy az az Olívia, aki menekült előle, ahogyan minden más pasi elől is?

2016. november 6.

A második

Üdv kedves Olvasó!


Már napok óta készen van a végleges fejezet, azonban szerettem volna várni egy picit a feltöltéssel, hogy majd átolvasva tudjam megosztani veletek. Természetesen még így is előfordulhatnak benne hibák, viszont remélem, hogy ezek ellenére is élvezni fogjátok az olvasást! Az igazság az, hogy ez már a második verzió a 2. fejezetre, mivel eredetileg nem ezt terveztem, aztán rájöttem egy kisebb bakira, ami miatt változtatnom kell és őszintén véleményem szerint, így sokkal hitelesebb is lett, mármint amennyire lehet. Szerencsére a 3. fejezettel is igen jól haladok, ami csak annak köszönhető, hogy ezzel a történettel részt veszek a NaNo WriMo-n, aminek köszönhetően minden nap írók, amire szükségem is van. Valamiért nem érzem magam az igazinak, mármint ez hülyén hangzik, de egy kicsit döcögősen megy az írás egy bizonyos része, mert a szavak aztán csak jönnek, ezzel nincs is gondom.
Nem is húznám most tovább az időt ezen a borongós vasárnapon. Kellemes olvasást kívánok az új fejezethez!

Üdv,
Catalina

A második


Molnár Olívia


What do you mean?
Halványan mosolyodott el, ahogyan egy újabb felszabadult párbeszédet olvasott el a kezében tartott könyvben, amelynek lassan a végére ért. Próbált minden idegszálával a történetre koncentrálni, amely ugyan rengeteg klisét tartalmazott, ennek ellenére nem tudta letenni az ujjai közül és még így is elkalandoztak közben a gondolatai. Magánytól túlcsorduló lelkének szüksége volt a jóképű pasi humoros megjegyzéseire, hogy kivonja magát a bent uralkodó káoszból és elfeledje a barna szemű spanyolt is. Próbálta ugyan magának is tagadni, de amióta elköszönt tőle a bárból nem tudta kiverni a fejéből, ezen pedig az a mosoly sem segített, amit a mai meccsen küldött neki, mert biztos volt benne, hogy az neki szólt. Tudta, hogy nem szabadna, hogy ennyire megfogja ez, azonban nem tudott semmire sem huzamosabb ideig odafigyelni, mert hamarosan újra a lelátón találta magát, miközben a csokoládébarna szemekbe nézett. Túlontúl közel ültek a pályához, mindössze pár sorral a spanyol kispad mögött, így valamiért nem is lepte meg, hogy olyan hamar megtalálta őket a csatár, abba pedig egyáltalán nem akart belegondolni, hogy mennyibe kerülhettek a jegyek. Mindezek ellenére feledhetetlen élmény volt a számára, hogy ott lehetett, hogy átélhette egy ilyen mérkőzés hangulatát, hogy láthatta a spanyolok győzelmét és Fernando gólját is, még úgyis, hogy kicsit egyoldalúnak találta az egész meccset. Talán tényleg hallgatnia kellene Zórára és írnia kellene egy üzenetet, ha felhívni már nem akarta?
A fejezet végére érve, kinyúlt az asztalon pihenő pohárért, majd nagyokat kortyolt a már felmelegedő üdítőből. Csak pár pillanatra nézett be a nappaliba, ahol a nővére már órák óta izgatottan készülődött az esti randijára. Újra felvetődött benne, hogy vajon ő is így viselkedne-e? Ugyanígy izgulna, vagy csak nyugodtan készülődne? Nem tudott válaszolni, mivel még nem volt túl az első randin, egyetlen egy srác sem hívta el, így nem is tudott Emma segítségére lenni, ráadásul hármójuk közül őt érdekelte a legkevésbé a sminkelés vagy bármi más, amivel kicsinosíthatták magukat. A véleményére persze kíváncsiak voltak, ami miatt nem egyszer behívták, viszont bármit is próbált fel, az jól állt neki, így nem volt igazán a segítségükre.
– Na? – Végül csak letette a regényt, és a poharával együtt sétált be az erkélyről. Emma rögtön felé fordult és kislányos arckifejezéssel várta a véleményét, amin muszáj volt elmosolyodnia.
– Ez eddig a legjobb. Részemről az áldásomat adom rá. – Nagyon boldog volt, hogy ott lehet most a testvérével, mert az utóbbi időkben nagyon keveset tudtak találkozni. A családban ő volt az, aki kifejezetten ellenezte annak idején, hogy külföldre menjen tanulni, mivel a lelke mélyén érezte, hogy akkor meg fog változni a kapcsolatuk, ami igen szoros volt. Nehéz volt megszoknia, hogy a házukban már csak ő van a szülei mellett, hogy ha valami problémája akad, akkor nem tud rögtön átrohanni Emma szobájába, mert ugyan Zóra ott volt neki és olyan volt számára, mint egy pót nővér, mégsem volt ugyanaz. Ezért is örült annyira, mikor megtudta, hogy a nyár nagy részét kint töltheti nála Lipcsében és ismét hármasban lehetnek, ahogyan az elköltözése előtt is. – Tuti odáig lesz érted Martin.
– Köszi Oli. Ha mégis meggondolnátok magatokat és elmentek valahova, írjatok egy üzit. – Csak bólintott válaszképp, miközben viszonozta a szoros ölelést. Ugyan még nem találkozott a pasi jelölttel, viszont a széles mosolyból és a csillogó szempárból, eddig nem volt ellenszenves a számára és nagyon remélte, hogy ez a későbbiekben sem fog változni, mikor megismerkednek. – A pótkulcsot tudjátok, hogy hol találjátok meg?
– Persze, de menj már!
– Jó szórakozást – köszönt el, majd Zóra felé fordult, aki már a kanapéra dobált ruhák között keresgélt. Szerda este volt, így nem is lepte meg, hogy barátnője nem az otthon ülést tervezte el maguknak, pluszban ez volt az ő nyaralása, így már a reptéren kihangsúlyozta neki, hogy nem fognak a négy fal között ülni. Megértette ugyan az érveit, azonban a teljes ellentéte volt, szívesebben maradt volna a lakásban és miután megnézi az esti mérkőzést, befejezi az olvasást. – Azért tusolni még elmehetek?
– De igyekezz! Addig keresek neked is valamit…

Csukott szemmel élvezte a hűvös, esti szellőt az erkélyen állva, miközben a gondolatai végre lelassultak és már közel sem száguldoztak annyira, mint vacsora közben. A központban, egy hangulatos étterem teraszán ültek le és Zóra egészen addig nyaggatta az sms küldéssel, amíg nem kezdett el rajta komolyan gondolkodni. Túlságosan jól ismerte őt, így tudta jól, hogy elég elültetnie a bogarat a fülében, ami addig úgysem hagyja majd békén, amíg el nem küldi azt az üzenetet. Egész vacsora alatt a különböző érveken rágódott, míg próbálta tartani a beszélgetés fonalát, és hosszú percekkel később sem tartotta jó ötletnek, hogy írjon a focistának, viszont ahogy a terasz végében lévő kivetítőn meglátta a spanyolok győzelmének visszajátszott perceit, már a táskájában kutatott a telefonja után. Hosszú másodpercekig tanakodott magában, hogy mit is kellene írnia, hiszen hihetetlenül hálás volt a jegyekért, azonban nem akart tolakodó lenni, és azt se szerette volna, ha félreérti az egészet és arra fog gondolni ezután, hogy jóval többet szeretne, és csak ki akarja őt használni. Végül csak pár sorba megírta, hogy mennyire köszöni a jegyeket és gratulált a mérkőzés, illetve a gólja miatt, majd mielőtt még meggondolta volna magát, el is küldte az üzenetet.
Azóta pedig már egy óra is eltelt, időközben hazaértek és egy újabb frissítő tusoláson volt túl, majd már készült bevackolni magát az ágyába, mikor eszébe jutott, hogy kint hagyta a könyvét. Felnyitva szemhéját, mélyet lélegzett a friss levegőből, majd magához véve a regényt, visszasétált a lakásba. Zóra még mindig a fürdőszobában volt, így miután lekapcsolta a nappaliban a villanyt, bement a kisebbik hálóba, ami most egyedül csak az övé volt. Pár hete még Emma egyik évfolyamtársa lakott benne, aki végül összeköltözött a barátjával, azóta pedig üresen állt a szoba, még nem talált új lakótársat magának a nővére. Emiatt is érezte olyan csupasznak, mivel a franciaágyon, az éjjeli- és a ruhás szekrényen kívül semmi más nem volt odabent. Behajtva maga mögött az ajtót, a beszűrődő fényben elbotorkált az ágyig, majd felkapcsolva a kislámpát, befeküdt az ágyba. A könyvjelzőnél nyitotta ki a könyvet, majd próbált teljesen elmerülni a sorokban és nem arra gondolni, hogy a mellette heverő telefon semmi jelét nem mutatja annak, hogy bárki is kereste volna őt.
Percekkel később csak arra lett figyelmes, hogy csendesen bámulja az oldalt, miközben egyre jobban eluralkodott rajta a szomorúság. Pont emiatt nem akart írni a csatárnak, mert valahol sejtette, hogy nem fog válasz érkezni, és hiába nem akarta beleélni magát, várta mégis, hogy írni fog majd valamit, most azonban csalódott volt, mert beigazolódott a sejtése. Sóhajtva rakta vissza a fényképet a lapok közé, majd összecsukta a regényt és az éjjeliszekrényre téve, lecsukta a lámpát. Átfordulva a másik oldalára, a párnája alá csúsztatta a kezét, végül csak elvackolta magát a könnyed paplan alatt és hosszan nézett ki az ablakon, amin nem eresztette le a redőnyt. Valamiért mindig is úgy szeretett aludni, ha kintről beszűrődött a fény, nem mintha félt volna a sötétben, csak megnyugtatta a tény, hogy bármikor kinézhet, és az eget fogja látni.
Csalódott volt, pedig nem lett volna szabad ezt éreznie, megannyi oka lehetett annak, amiért nem reagált semmit a focista. Ráadásul miért is kellett volna bármit is tennie? Lehet, hogy ő erőltette annyira azt, hogy megkapják a jegyeket, hogy hívás nélkül csatlakozott hozzájuk akkor este a bárban, viszont semmilyen kötelezettsége nem volt felé. Sóhajtva hunyta le szemét, és próbálta kiüríteni a fejét, kiűzni belőle a barna szempár tulajdonosát és végre megszabadulni attól a különleges érzéstől is, amit Fernando ébresztett fel benne.

***

Fernando Torres

Mereven bámulta a telefonját és tudta, hogy fel kellene hívnia Olallát, hogy megbeszéljék a korábbi vitájukat, amit a bárban készült fotók idéztek elő, azonban egy gondolata sem terelte arra, hogy megnyomja a zöld gombot, csak neki dőlt a lift hűvös falának. Tisztában volt vele, hogy a végtelenségig nem húzhatja a hívást, mert nem lesz egyszerűbb és csak tovább fog mérgesedni a kapcsolatuk, mivel már így is túl sokat gondolt a képekbe a barátnője. Tény, hogy folyton Olíviát bámulta, minden érzéke a lányra figyelt, de nem vetette rá magát és nem is csalta meg vele. Nem tagadta, hogy nagy benyomást tett rá a kék szemű, hogy pár másodperc alatt elveszett a tekintetében, hogy iszonyat elégedett volt, amikor a saját nevét olvasta le a mezéről, ahogyan azt se, hogy nem egy barátot látott benne, hanem egy igazi nőt…
Meglepve nézett a kezében megrezdülő mobilra, amelyre egy új üzenet érkezett, és ahogy meglátta, hogy ki küldte, rögtön elmosolyodott. Egy rövid pillanatig azt hitte, hogy Olallától érkezett, hogy a jól bevált trükkjeivel akar próbálkozni, aztán rájött, hogy éppen arra várt a nő, hogy ő kezdeményezzen és vallja be, hogy hibázott. A rátörő kíváncsiságnak köszönhetően, sietve nyitotta meg az sms-t, azonban mielőtt még elolvasta volna a pár rövid mondatot, sokáig nézte a kiírt nevet, hogy tényleg nem hallucinálja-e az Olíviát.

Csak szeretném újra megköszönni a jegyeket és gratulálok a gólodhoz. Ügyesek voltatok. :)
Olívia

Semmi különös nem volt az üzenetben, mégis minden figyelmét lekötötte, így arra sem eszmélt fel, hogy időközben megállt a lift és széthúzódtak az ajtók. Kimondhatatlanul jólesett neki a dicséret, amit kapott, amit a barátnőjétől már elég régóta nem hallott és az igazat bevallva már nem is igazán várta. Bántania kellett volna ennek, viszont úgy örült egy mondhatni vad idegen pár szavának, mintha azt maga a spanyol király intézte volna hozzá. Természetesen jobban szerette volna, ha ezt úgy hallja, hogy ott áll előtte Olívia, ha közben a szemeibe nézhet… sóhajtva indult kifelé a már bezáródni készülő liftből, mivel a csoportkör végéig egészen biztos nem tud majd találkozni a barna hajúval, aki talán akkor már nem is lesz Németországban. Minél előbb ki akarta deríteni ezt, egyáltalán nem akarta azt, hogy a mai legyen az utolsó találkozásuk, főleg, hogy nem is tudott vele beszélni, csak a távolból nézhette.
– Visszajössz vagy továbbra is bánkódsz a nagy szerelmed miatt? – Váratlanul érte a kérdés, aminek köszönhetően olyan gyorsan süllyesztette a zsebébe a telefonját, mintha éppen rajta kapták volna.
– Nem bánkódom, de nekem ennyi bőven elég volt az ünneplésből – vonta meg a vállát, majd tovább sétált a szobájuk felé. Volt okuk az ünneplésre, főleg neki, hogy gólt is rúgott, azonban sokkal jobban vágyott arra, hogy beszéljen a fiatal lánnyal, aki minden bizonnyal kezdte elcsavarni a fejét, pedig ezért nem tett sokat és nem is ismerték túl jól egymást.
– Ennyire összevesztettek? – Nem várta, hogy utána jöjjön Sergio, viszont örült annak, hogy végre valakivel beszélhet a problémáiról, mert a hátvéd elég sokat tudott a kapcsolatáról, így nem kellett beavatnia semmibe sem.
– Ne is mond! Egy kép alapján elkönyvelte, hogy már tuti megcsaltam egy tucat nővel – háborodott fel, miközben ledőlt az ágyára. A plafont kezdte el bámulni és igyekezett valamit kitalálni a gondjára, viszont hamarosan beúszott elé Olívia arca és máris azon agyalt, hogyan fog vele újra találkozni.
– Hát azért haver elég rendesen megbámultad azt a kis csajt a múltkor. – Sejtette, hogy többen is észrevették ezt, de ahogyan akkor este se, most sem törődött ezzel. Jól érezte magát a lányokkal, ha visszamenne az időben, biztos nem cselekedne másképp, még úgy sem, hogy tudja jól mennyire kiakadt ezen Olalla. – Szerintem túl fiatal.
– Anyám, csak beszélgettünk, nem döntöttem meg ott mindenki előtt! Nem volt semmi hátsó szándékom, csak ki akartam kapcsolódni – füllentette, arra azonban nem volt szüksége, hogy ezen csámcsogjon minden csapattársa. Nyugodt körülmények között kellet átgondolnia az életét, hogy mit akart a barátnőjétől vagy az alig ismert barna hajútól, ami a folytonos cikizésekkel nem menne. Azt viszont már az üzenet olvasása után is tudta, hogy ha egyedül lesz, akkor fel fogja hívni.
– Aha, és ezért szereztél nekik jegyet is, mi? Legalább kint voltak?
– Az én nevem volt a mezén – vigyorodott el akaratlanul is, és szerette volna, ha ez a következő meccsükön is így lenne. Ahogy visszagondolt, egyetlen egy alkalmat sem tudott felhozni, amikor olyan bizonyítási vágy ébredt volna benne, mint ma, amikor belenézett Olívia szemeibe. Még akkor sem, amikor kint volt a barátnője, akit fele annyira sem érdekelt az, hogy mi ment a pályán vagy az, hogy gólt lőtt és neki ajánlotta.
– Ha most látnád a fejedet, minél előbb szakítanál Olallával és tepernél a kis csajnál. – Nem először tanácsolta már ezt neki Sese, mivel rengetegszer kaptak össze telefonon is, mikor a válogatott miatt voltak szobatársak. Hol kisebbek, hol nagyobbak voltak ezek, viszont mire hazament, már vagy megbeszélték az egészet, vagy valami falatnyi fehérneműben várta és nagyon hamar a szőnyeg alá seperték a problémát. – Legalább megéri?
– Nem mondom, hogy nem tetszik, de ott van Olalla. Sose csalnám meg, még ha már szakítanunk is kellett volna. Ráadásul Olívia nem olyan lány, aki ezt a tényt figyelmen kívül hagyná. – Keveset beszéltek, de tudta jól, hogy a kisebb távolságtartás mögött az állt, hogy foglalt volt. Azt pedig egyáltalán nem akarta kibökni, hogy ha lett volna rá módja, már rég megcsókolta volna a kék szeműt. Ismét maga előtt látta az apró mosolyt, a puha ajkakkal, majd azt a leheletnyi rést, ami úgy hívogatta, mint a mágnes. Képtelen volt kiverni ezt a fejéből, ahogyan az érzést is, hogy meg akarja csókolni.
– Nyugodtan etesd ezzel magad, de engem ne nézz hülyének! Ha nem lenne senkid, már rég azon lennél, hogy felszedd. – Nem akart belegondolni abba, hogy mi lenne, ha szingli lenne, ha tudná, hogy Olíviának sincs senkije. – Megvan a száma, nem? Hívd fel, mert biztos szórakoztatóbb, mint a többieket hallgatni.
– Nem visszafelé indultál? – Idegesítette az andalúz mindentudó vigyora, ahogyan a felesleges tanácsai is, mivel épp arra készült, hogy felhívja a lányt, mikor megjelent. Nem akart fültanút, nyugalomban akart telefonálni, és titkon tartott attól is, hogy egy újabb kikosarazás esetén az egész hotel rajta fog röhögni.
– Már itt sem vagyok, de a helyedben minél előbb befűzném a csajt. Ordít rólad a szex hiány! – Csak horkant egyet, majd lehunyta a szemét és némaságba burkolózott, amivel csak tovább szórakoztatta a szobatársát. Semmi szüksége nem volt arra, hogy más is szembesítse a jelenlegi problémái egyikével, ahogyan arra sem, hogy ráébresszék, hogy megkívánta Olíviát.
Rövid másodpercek múlva már maga előtt is látta abban a lenge ruhában, amit a bárban viselt, amit túl könnyedén le tudott volna róla venni. Nem nézhette olyan sokáig, amíg szerette volna, de ahhoz bőven elég volt, hogy beindulhasson a fantáziája és elképzelje, ahogy egyre kevesebb anyag fedi a törékeny testet, ahogy a kék szempár mélyén vágy lobog. Egy igazi idiótának érezte magát, mivel egy olyan lány után sóvárgott, aki semmi jelét nem adta annak, hogy észrevette az érdeklődését, akinek minden bizonnyal van barátja. Mindezek ellenére, továbbra is maga előtt látta, falatnyi fehérneműben, végleg pedig akkor veszett el, mikor elképzelte, ahogyan kimondja a nevét és úgy mosolyodik el, ahogyan a meccsen is, mikor a gólja után kinézett rá. Ha akkor kettesben vannak, minden bizonnyal az lett volna az a momentum, amikor az utolsó cérna is elszakad nála és nem foglalkozva semmivel sem, megcsókolja. Teljesen lesokkolta az a szükség, amit ezen gondolata idézett elő, sose érezte még azt, hogy valamit ennyire meg kell tennie, hogy ennyire vágyik arra, hogy hozzá érjen a puha ajkakhoz, hogy milyen érzés lenne.
Sóhajtva nyitotta ki szemét, miközben a zsebébe nyúlt és elővette a mobilját, melyen hamarosan már a telefonkönyvben kereste Olívia számát. El kellett valahogy űznie a képzelgéseit, mert bármennyire nem volt semmilyen ráutaló jel, egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy nincs barátja. Bár a srác helyében, biztos nem hagyta volna, hogy nélküle utazzon el, tudta volna jól, hogy bárki megkörnyékezheti a lányt, amire ugyan nem reagálna, de esélyt se adott volna egynek se arra, hogy akár eszébe jusson az, hogy próbálkozzon. Őt se igazán érdekelte, hogy barátnője van, egyedül csak azért nem tett semmit, mert nem volt rá módja, máskülönben valószínűleg most is vele lenne.
Elindítva a hívást, a füléhez emelte a telefont, miközben csak arra tudott gondolni, hogy egyre szánalmasabban viselkedik. Nem lett volna szabad ennyire megfognia a gondolatait ennek a lánynak, hiszen most a focira és a tornára kellene koncentrálnia, nem egy kék szempárra és főleg nem arra, hogy mi mindent tudna csinálni vele.
– Szia – köszönt a telefonba. Fogalma sem volt, hogy mit akar mondani, hogy mit kellene, egyszerűen csak beszélgetni akart vele.
Szia Fernando, Zóra vagyok. Olit nem tudom adni, tusolni van… – Nem hallotta a mondat folytatását, nem tudott a női hangra figyelni. Ahogy meghallotta, hogy mit csinál a lány, gondolatai elkalandoztak és hamarosan már ott állt abban a fürdőszobában és a víz alatt álló meztelen alakot bámulta szemrebbenés nélkül. – Ott vagy még?
– Mi?! Persze, itt vagyok. Ööö, megmondanád neki, hogy kerestem? – Zagyvált össze-vissza, még mindig maga előtt látva a fantáziaképet. Igazat kellett adnia Sergiónak, totál ki volt éhezve. – Vagy hagyd, majd felhívom később. Most mennem kell. Szia! – Azt se várta meg, hogy elköszönjön, azonnal bontotta a hívást. Hülyét csinált magából és biztos volt benne, hogy Zóra levágta, hogy miért szakította meg olyan gyorsan a beszélgetést. De hát mégis mit csinálhatott volna, amikor pár találkozás után ennyire elvette az eszét a lány, aki szinte megmérgezte minden gondolatát? – Ökör vagy Torres és úgy viselkedsz, mint valami tizenéves kölyök, aki összecsinálja magát az első szép lány láttán – korholta magát hangosan, miközben sietősen kelt fel az ágyról és indult meg a fürdő felé. Egyáltalán nem úgy viselkedett, mint egy huszonkét éves férfi, mert máskülönben hidegen hagyta volna, vagy legalábbis nem reagál rá ilyen hevesen. – Meg fogok őrülni jövő hét szombatig!

***

Molnár Olívia

A hűs reggeli szellő könnyedén lebbentette meg a harmadik emeleti szoba függönyét, majd ugyanígy simított végig a kitakarózva alvó lány bőrén is. Még az igazak álmát aludta, hiába sütött be az ablakon a nap, és hiába csörrent meg röviden a telefonja. Ugyan megfordult, de csak még mélyebbre került az álmatlan alvásba, mintha nem is történt volna semmi sem és talán ez így is maradt volna, ha nem szólalt volna meg újra a mobil, ami most nem hallgatott el olyan hamar, kitartóan próbálta felhívni magára tulajdonosa figyelmét. Már jócskán a dal közepén járt a lejátszó, mikor lassan kinyúlt a barna hajú és az éjjeli szekrényen kezdett el keresgélni.
– Halló? – Ahogy megérezte ujjai között a készüléket, megfogta és a füléhez emelve anélkül fogadta a hívást, hogy megnézte volna, hogy ki keresi. Egy ásítás kíséretében szólalt meg, amiből valószínűleg semmit sem értett a hívó fél, azonban még mindig félálomba volt, így mindebből nem vett észre semmit.
Ugye nem ébresztettelek fel? – Azonnal felpattantak a szemhéjai, mikor meghallotta a férfi hangját.
– Fernando?
Felébresztettelek. Ne haragudj, csak arra gondoltam, hogy most tudok veled beszélni. Eszembe se jutott, hogy még nem vagy fent. – Szüksége volt pár pillanatra, hogy feldolgozza, hogy tényleg a focistával beszél, hogy az előző esti csalódottsága eltűnjön és kíváncsi legyen arra, hogy miért kereste. Ennek ellenére, fogalma sem volt, hogy mit kellene mondania, egyáltalán hogyan viselkedjen. – Tegnap is szerettem volna beszélni veled, csak nem voltál telefon közelben.
– Tényleg? – Sejtette, hogy nagyon jól szórakozott az egyszavas kérdésein, viszont még mindig teljesen meg volt döbbenve és valamiért egyáltalán nem tudta elhinni, hogy a spanyol csatárral beszélget. – Nem szóltak erről… mindig ilyen korán kelsz?
Az a korán nyolc órát jelent Csipkerózsika. Én már túl vagyok a reggelin és a tegnapi meccs kielemzésén is.
– Amióta megkezdődött nekem a szünet, ilyenkor fordulok át a másik oldalamra – dörzsölte meg a szemét. Ugyan hivatalosan még nem volt vége a tanévnek, az osztálytársai nagy része épp az első órájukon szenvedett, ő azonban ebből kimaradt, mivel még az év elején megegyezett az édesapjával, hogyha az elvárásainak megfelelően alakulnak a féléves és az év végi osztályzatai, akkor már a nyitó mérkőzés napján kint lehet Emmánál. Az elmúlt hónapokban minden figyelmét a tanulásra fordította, hiszen meg volt a kellő motivációja és mindennek végül meg is lett az eredménye, már napok óta Lipcsében volt. Az édesanyja nem támogatta az egyezségüket, nem örült annak, hogy egy teljes hetet kihagy, még ha az az utolsó is volt, azt viszont ő sem tagadhatta, hogy igen keményen dolgozott azért, hogy minden korábbi rossz jegyét kijavítsa, és amiből jól állt, abból még többet hozzon ki. Ráadásul nem maradt le semmiről sem, mivel már korábban lezártak mindenkit, a héten csak azoknak kellett felelnie, akik kétesre álltak. Ő pedig még fizikából is megkapta a jobb jegyet, amit egyenesen utált.
Ez gonosz volt! Idejét sem tudom már, hogy mikor tudtam úgy isten igazából lustálkodni. Még ha szabad is lenne, akkor is túl korán felkelek. – Neki közel három hónapja lesz a pihenésre, amire szüksége is volt a fárasztó tanév után és minél jobban szeretett volna feltöltődni, mert semmi jóval nem kecsegtették őket a tanárok, ha a végzős év került szóba.
– Nem hiszem, hogy bárki kényszerített volna arra, hogy profi focista legyél. – Ült fel az ágyban, mert érezte, hogy ez nem lesz olyan rövid beszélgetést, amit pár pillanat múlva le fognak zárni és elköszönnek egymástól. Másodpercek múlva már a felstócolt párnáknak dőlt és felhúzva a lábait, kényelmesen helyezkedett el.
Pedig de. A bátyám mindig magával cipelt, hogy meglegyenek a csapatok. Ha pedig ez nem így lett volna, akkor most mi sem beszélgetnénk, és nagyon sajnálnám, hogy nem ismertelek meg. – Meglepte a kijelentés, ami őszintének hangzott. Egyáltalán nem várta ezt, mivel idáig úgy gondolta, hogy szimplán csak kedvességből viselkedik így a barna szemű, hogy csak a szerencsétlensége miatt volt olyan közvetlen és ezért ajánlotta fel a jegyeket is. Viszont ez a mondat jóval többet tartalmazott ennél, és tény volt, hogy szimpatikusnak találja attól függetlenül, hogy ő volt a kedvenc játékosa, de mint embert nem ismerhette és a kijelentésével mindez váratlanul érte. – Milyen volt a meccs a lelátóról?
– Őszintén, nem volt valami élvezetes. Az ukránok nem sok mindent csináltak egész idő alatt, így eléggé könnyű dolgotok volt. Túl egyoldalú volt. – Nem akart csak azért csupa jót mondani, mert épp Fernando Toresszel beszélt telefonon. – Legalább odaadtad a mezed annak a hátvédnek?
Miért adtam volna oda?
– Gondolom azért akart megállítani, hogy megbeszélje veled, hogy a meccs végén vele cserélj. – Elmosolyodott, ahogy meghallotta a jóízű nevetést. Saját magát is meglepte azzal a könnyedséggel, amivel beszélt, mással kellett ahhoz jó pár hét, hogy így el tudja engedni magát és közben ne kattogjon az agya, hogy vajon mit gondolhat róla a másik. Jelenleg csak élvezte a csevegést a spanyollal, gondolkodni pedig később is rá fog érni.
Nem adtam oda senkinek, valaki másnak szánom. – Valamiért beugrott elé az a rejtélyes mosoly, amit a bárban is többször látott az arcán. – Viszont azt nem jó hallani, hogy nem érezted jól magad a tegnapi meccsen. Szívesen szerzek a következőkre is…
– Jézusom, erre nincs semmi szükség! Így is egy egész életen át hálás lehetek neked ezért a három jegyért is, ráadásul biztos egy vagyonba kerülhettek – vágott azonnal a szavába mielőtt még befejezhette volna a mondatát. Rettenetesen jólesett neki, hogy fel akarta ezt ajánlani és ugyanannyira örült annak is, hogy tegnap kint lehetett a stadionban, azonban nem akart telhetetlennek tűnni, vagy olyannak, aki kihasználja a pár napos ismertségüket és valaki jólelkűségét. – A képernyőn keresztül is jó lesz látni a meccseteket.
Biztos?
– Igen. Egészen tegnap előttig úgy volt, hogy itthon fogom megnézni. Szóval tényleg nagyon szépen köszönöm, és bármit is mondtam, egy igazi élmény volt, amit sose fogok elfelejteni. – Fogalma sem volt, hogy már hanyadjára köszönte meg, de még mindig nem érezte elégnek. Egyáltalán nem volt abban biztos, hogy valaha sikerülne bármivel is meghálálnia a kedvességét, amit más valószínűleg nem tett volna meg.
Olívia már azzal megköszönted, hogy az én nevem van a mezed hátulján. Tényleg, nem akartad aláíratni a boltban? – Pillanatok alatt elfeledkezett mindenről, a hozzá intézet kérdésről is, csak azt ízlelgette magában, ahogyan kimondta a nevét. Teljesen más hatást gyakorolt rá, mint korábban bármikor, amikor valaki kimondta, mintha most először hallaná kiejtve a nevét. Úgy hangzott a férfitől, mintha igazán különleges lenne. – Olívia?
– Tessék? – Nem tudta volna megmondani, hogy mire kellene válaszolnia, a gondolatai ezer meg egy felé cikáztak, de az közös volt bennük, hogy a csatár körül forogtak, akivel már hosszú percek óta beszélgetett.
Ha szeretnéd, aláírom a mezedet. – Érezte, hogy rajta mosolyog a másik, hogy szórakoztatja a hirtelen támadt szétszórtsága, amitől zavarba jött rögtön és még jobban a nehezére esett a koncentrálás.
– Kedves vagy, de nem szeretném, mert akkor többet biztos nem venném fel. Itt pedig nincs másik mezem. – Egy igazi kincs lett volna a számára, egy boldog emlék, amire boldogan gondolt volna vissza évek múlva és pont emiatt nem hordta volna, nehogy lekopjon az autogram. Ugyan egyáltalán nem hitt abban, hogy bármikor máskor lesz alkalma úgy felvenni, hogy kint a stadionban nézheti majd végig a mérkőzést, viszont otthon mindig mezekben nézték az édesapjával a tévén keresztül.
Azért ha meggondolnád magad, nyugodtan szólj. Szívesen aláírom és még közös képet is csinálhatunk.
– Attól függetlenül, hogy milyen név van a hátulján, én nem vagyok olyan mániákus, mint a többi rajongótok. Nem fog összedőlni a világom, ha nem lesz közös fotóm veled, vagy bárki mással a csapatból. – Rosszul esett neki, hogy ha nyíltan nem is, de valahol azokhoz a hisztérikákhoz hasonlítja Fernando, pedig eddig egyszer sem viselkedett úgy, amikor találkoztak, sőt! Többször szemrehányóan jegyezte meg neki, hogy mennyire frusztrálja az, hogy egyenesen menekül tőle, most mégis mást sugalltak a szavai. Ha nem lökte volna fel az a férfi, biztos nem várta volna meg a focistákat és aláírást se kért volna egyikőjüktől sem. Ő tényleg a játékot szerette, mert ugyan megvoltak a maga kedvencei, azonban a tudásuk miatt szerette őket és nem azért, mert jól néztek ki. Az számára mellékes volt, ahogyan Zóra mondta volna, csak grátisz volt néhányukkal kapcsolatban.
Tudom, és nem is akartalak velük egy szinten megemlíteni. Máskülönben a számomat sem adtam volna meg, de bízom abban, hogy nem fogsz visszaélni ezzel. – Próbálta helyre hozni az előbbi baklövését a barna szemű és a bizalmával valamit sikerült is javítania. Bár az is igaz volt, hogy nem is ő akarta annyira azt, hogy számot cseréljenek.
– Pedig már épp kezdtem tervezgetni, hogyan juttassam el a rajongói táborodnak – viccelt és remélte, hogy érti is, mivel igazából a közelükbe se menne azoknak a lányoknak. Bőven elég volt neki is, hogy egy-egy meccsen hallotta a visításukat, amikor meglátták az aktuális helyes pasit, ő pedig a lehető legmesszebb szeretett volna akkor lenni tőlük.
Akkor jobb, ha kikapcsolom majd a telefonom. Viszont, ha most nem haragszol, akkor elköszönök. Van mára jó pár kötelező programunk és muszáj vagyok készülődni. Ha mégis meggondolnád magad, nyugodtan szólj, rendben! Vissza foglak hívni, ha nem veszem fel, vagy írj megint egy smst.
– Rendben és tényleg köszönöm Fernando! – Kimondhatatlanul örült annak, hogy felhívta a csatár, annak viszont annyira nem, hogy ilyen hamar el kell köszönnie tőle. Olyan érzése volt, mintha már hosszú évek óta ismernék egymást, sőt, barátok lennének. Emiatt ment számára könnyedén a társalgás, hiába találkoztak mindössze pár napja. – Szia!
Szívesen, és remélem, hogy hamarosan újra látlak. Szia!
Úgy mosolygott még pillanatokkal később is, mint egy igazi idióta, mint egy tini, aki épp az imént beszélt negyedórát a suli népszerű pasijával… Ekkor fogta fel, hogy mennyit társalogtak, hogy hallotta a focista hangján, hogy nem szívesen búcsúzik. Egyszerűen nem tudta hová tenni az egészet, ahogyan azt a kislányos örömöt sem, amit érzett. Nem tagadta, hogy ne tartotta volna jóképűnek, emiatt talán érthető is lett volna ez az érzés, azonban tudta jól, hogy barátnője van, ráadásul abban végképp nem hitt, hogy akarhatna tőle valamit. Nevetségesnek érezte ezt a gondolatát, mégsem múlt el ez, amin az sem segített, hogy Fernando még találkozni szeretett volna vele. Fogalma sem volt, hogy mit is jelentett ez valójában, de nem is akart ezzel foglalkozni, nehogy túlságosan beleélje magát valamibe, amibe csak ő hitt, reménykedett. Eszével tudta jól, hogy ez az érdeklődés nem fog olyan sokáig tartani, hamarosan már nem akar majd vele találkozni a spanyol, emiatt sem kell reménykednie, hogy bármi is van az egész mögött, hiszen már így is kész csoda volt, ami történt.
Mélyet lélegezve, visszarakta az éjjeli szekrényre telefonját, miközben próbálta kiverni a fejéből a beszélgetést és a hozzá kapcsolódó gondolatokat is. Jó döntésnek tartotta, hogy nem fogadta el az újabb jegyeket, amik csak tovább bonyolítottak volna mindent, ráadásul már így is túl kusza volt minden. Még sose zavarták így össze, főleg nem egy pasi, és nem is tudta volna megmondani, hogy hogyan és mikor sikerült ez a barna szeműnek.
– A spanyolod volt az, igaz? – Váratlanul érte Zóra kérdése, mivel nem hallotta a mozgolódást, és nem is érezte magán a tekintetét. Abba már bele se akart gondolni, hogy mennyit hallhatott a telefonálásából.
– Mivel valaki elfelejtette mondani, hogy tegnap este keresett…
– Na ácsi! Én szóltam volna, csak amikor hívott épp tusoltál, aztán meg a szüleiddel beszéltél. Pluszban azt mondta, hogy majd később próbálkozik, nem gondoltam, hogy ez reggelt jelent nála – szólt közbe barátnője, amivel elhallgattatta. Tudta jól, hogy ezek után csak még jobban fogja piszkálni Fernandóval, mert ha rajta múlt volna, már régen túl lettek volna az első randin és a másodikra készülne. – Ezek után pedig hallani se akarok arról, hogy nem vagy oda érte, vagy hogy ez ne lenne kölcsönös. – A bár óta folyton ezt hajtogatta, hogy végig őt bámulta, hogy attól függetlenül, hogy nem vette észre, elég intenzíven flörtöltek. Hiába próbált azzal érvelni, hogy barátnője van a focistának, csak azt reagálta, hogy ez nem érződött.
– Mondtam már, hogy rosszul látod.
– Persze Angyalka, persze. – Bólogatott beleegyezően a mindentudó vigyorával Zóra, amit most kifejezetten utált. Lehet, hogy jó pasinak tartotta, de nem volt oda érte, és főleg nem volt ez kölcsönös. – Jut eszembe, ha már ennyire ellenkezel, akkor majd kérdezd meg tőle, hogy miért köszönt el tőlem olyan gyorsan, amikor mondtam, hogy tusolni vagy. – Kacsintott rá, majd még mindig mosolyogva kisétált az ajtón, míg ő csak füstölgött magában.
– Gondolom, nem akart zavarni, ha már velem akart beszélni – motyogta félig hangosan és próbált elvonatkoztatni attól, hogy ez milyen naivnak hangzott, és hogy igyekezett bebeszélni magának is. Nem akart odafigyelni Zóra célozgatásaira, ahogyan semmi másra sem, így gyorsan vágta magát fekvő helyzetbe és rántotta magára a takarót úgy, hogy még a feje búbja sem látszódott ki. Próbált kikapcsolni, azonban pillanatok múlva már maga előtt is látta mindazt, amire utalgattak már neki napok óta, látta, hogy Fernando tényleg úgy néz rá, ahogyan arra felhívták a figyelmét, hogy talán tényleg akar tőle valamit. Tehetetlenül nyögött fel és kiabált hangosan, amire csak kacagás érkezett pár szóval egyetemben, amiből tudta jól, hogy a tulajdonosának igaza van. – Most nagyon utállak!
– Én azért még szeretlek.