Szemelvények: Zóra és Sergio

Üdv kedves Olvasó!

Nos, nem a szokásos bejegyzés címet olvashatjátok, nem is egy újabb fejezettel érkeztem, hanem egy kisebb kiragadott jelenettel, amit nem is a megszokott két szemszögből íródott. Zóra "szemén" keresztül olvashatjátok ezt a kis részletet, amit ezúton is szeretnék Dorcinak ajánlani, aki sokat segített és ez az ötlet is tőle származik.

Egy picit jólesett kiszakadni a szokásos Olívia-Fernando szemszögekből, főleg, hogy az utóbbi napokban nagyon nem ment az írással. Nem írói válságról, egy hullámvölgyről van szó, egyszerűen nem tudtam magam rávenni, hogy leüljek írni, ezért is vannak a kisebb csúszások. Természetesen igyekszem valamit kitalálni, mert fejben nagyon is meg van a cselekmény, csak aztán akad meg az egész.

Remélem, tetszeni fog nektek, ez a kisebb kitekintés?! A közel jövőben még várhatóak ilyen kis szemelvények, pontosan nem tudom, hogy mikor fog érkezni a következő, előtte még mindenképp érkezni fog A tizenkettedik. Kellemes pihenést mindenkinek és jó olvasást!

Üdv,

Catalina

Zóra és Sergio 

/2006. július/

Escápate conmigo

Rögtön észrevette, amikor az előtte lévő ülés felett felgyulladt a biztonsági övet szimbolizáló lámpa, majd másodpercek múlva már az utaskísérő szavait is hallotta, aki minden bizonnyal arra hívta fel a figyelmet, hogy kössék be magukat, mert megkezdik a leszállást. Egyetlen szót se értett, ennek ellenére valószínűleg ő volt a leggyorsabb, aki bekötötte magát, hiszen ha senki és semmi nem jelzi, hogy mi fog történni, már akkor is tudta volna, a csontjaiban érezte már, hogy mikor kezdik meg a landolást. Szorosan hunyta le szemét, miközben remegő ujjai már Olívia kezét szorította és mantraszerűen ismételgette magában, hogy nem lesz semmii baj, gond nélkül fognak landolni. Hallotta ugyan a mellőle érkező felszisszenést, majd a nyugtatónak szánt szavakat is, azonban már semmit sem használhattak, mivel már eluralkodott rajta a halál félelme. Szíve a fülében dobogott, oda kellett figyelnie a lélegzésére, hogy ne felejtsen el levegőt venni, hogy ne szorítsa olyan görcsösen Angyalka ujjait, mert félt attól, hogy a végén eltöri. Próbált nem gondolni arra, hogy mi minden elromolhat egy ilyen gépen, hogy már émelyeg, pedig igazán még el se kezdték az ereszkedést. Egészen idáig reménykedett abban, hogy mivel rövid a repülési idő, így egy enyhébb pánikroham fog rátörni, ami felszállásnál még így is volt, most azonban az egyik legrosszabb rohama tört rá. Nem értette, hogy mi történik, hiszen eddig mindig az indulás volt nehezebb, mindig azzal kellett nagyon megküzdenie, most valamiért mégis más volt.

– Lélegezz! – Valahogy áthatolt az agyára ereszkedő félelmen Olívia hangja, aminek köszönhetően ráeszmélt, hogy bent tartja a levegőt. Kapkodva kezdett el lélegezni, még jobban összeszorítva szemét, mintha ez segítene majd. – Mindjárt vége van, nem lesz semmi gond. Simán landolni fogunk, csak addig lélegezz Zóra.

Igyekezett az elhangzottakra összpontosítani, de ahogy meghallotta, hogy a motorok zúgása lassul és a magasság csökkenés miatt a füle is bedugul, már tudta jól, hogy képtelen lesz felül kerekedni a félelmén. Egyre szűkebbnek érezte a repülőgép belsejét, miközben minden zaj felerősödött a számára, mintha a szárnyaknál ülnének, pedig hatalmas szerencséjére előre szóltak a jegyeik. Merevek voltak az izmai, az ujjai valószínűleg elfehéredtek, úgy kapaszkodott, míg az imént hallottakat ismételgette folyamatosan magában. Tudat alatt mindig is tisztában volt azzal, hogy tényleg nem lesz semmi gond, hogy úgy fog majd kisétálni az ajtón, hogy egy haja szála se görbült meg, ezzel mindig is tisztában volt, azonban a rettegése mindig is erősebb volt ennél, ami mindig átvette felette az irányítást. Ugyan gyógyszerekkel talán jóval könnyedebben át tudta volna vészelni ezeket, de nem akart ezeken élni, még úgy se, hogy neki is és Olíviának is jobb lett volna jelen pillanatban, akinek még mindig görcsösen szorongatta az ujjait.

Hosszú percekkel később egész testében érezte, ahogyan földet érnek a kerekek, majd rajta kívül valószínűleg mindenki tapsolni kezdett, míg ő alig várta már, hogy végre kiszabadulhasson abból a nyavalyás gépből. Felnyitva szemét, jó párat kellett pislognia és kényszerítenie is kellett magát, hogy elengedje Angyalka kezét, amiben alig volt már látszatra vér. Kicsatolva a biztonsági övét, ugrásra készen várta, hogy végre megálljanak, hogy aztán gyorsan a folyosóra siessen, hogy még a tömeg előtt kisétáljon az ajtón, mert nem szeretett volna egy perccel is többet bent tölteni, mint ami szükséges volt. Ahogy lefékezett teljesen a repülőgép, akadály nélkül mászott ki a keskeny folyosóra, hiszen a testvérpár ismerte már őt és a repüléshez való hozzá állását is, így ha együtt utaztak, mindig előre engedték őt. Igyekezett minél előbb kinyitni az ülések feletti csomagtartót, majd ahogy a kezében tudta a táskáját, el is indult, de már így is csak a kisebb sorba tudott beállni, ami nem igazán akart haladni.

– Minden rendben? – Hallotta a mögüle érkező kérdést, ami olyan közelről szólt, hogy a bőrén érezte a forró leheletet, míg a gyengéd érintését a karján. Teste rögtön reagált a focista közelségére, jóleső borzongás futott végig rajta, azonban ezzel nem tudott törődni, eszére még mindig rá volt telepedve a félelem, ami miatt végül csak bólintott válaszképp.

Az előtte haladó nő sarkában volt, ha hirtelen lefékezett volna, minden bizonnyal bele is ütközik, ennek ellenére nem lassított és nem is növelte kettőjük között a távolságot. Túl közel volt már a szabadságát jelentő kijárathoz és még mindig túl messzi ahhoz, hogy kisétáljon a szorongását jelentő gépből, ráadásul még tolakodni se tudott, mivel túl keskeny volt a folyosó. Kitartóan nézte az ajtót, amin végre kisétált az első utas, miközben számára is megmagyarázhatatlan volt, hogy az immár derekán nyugvó tenyér, nyugtatólag hat rá, ami kezdett az agyára is kezdett kihatni. Persze ugyanúgy ki akart még jutni, a mellkasa még mindig ugyanúgy szorított, de ezeket már tompábban érezte, mint korábban és igazság szerint ezért a focista nem is tett sokat. Más esetben már rég rászólt volna, hogy vegye le róla a kezét, még akkor is, ha egyébként élvezte volna, most viszont kifejezetten örült annak, hogy hozzáért, hogy egy picit elvonta a figyelmét, ami valami oknál fogva hatott is, bár mindezt semmi pénzért nem vallotta volna be.

Jó pár percbe beletelt, mire ő is átléphetett a fémátjáróra, ahol ugyan még mindig csiga tempóban haladtak az utasok, mégis volt elég hely, hogy kerülgetve őket minél gyorsabban tudjon haladni előre. Sokkal könnyebben lélegzett, mégis ki kellett jutnia a friss levegőre, hogy minden szorító érzés elmúljon, még ha aztán a hőség fogja fojtogatni, az neki most sokkal kellemesebb lesz. Kiérve a hatalmas terminálba meg is torpant, a feladott bőröndjéről teljesen meg is feledkezett, amire biztosan legalább egy bő negyedórát kell várni, hogy egyáltalán a szalagra kerüljenek majd, neki azonban ki kellett jutnia az épületből, nem tudott tovább ment maradni. Már fordult volna meg, hogy megkérje Olíviát vagy Emmát, hogy az ő csomagjára is figyeljenek, amit valószínűleg egyébként is megtettek volna, viszont mielőtt még bármi tehetett volna, érezte, hogy valaki közvetlen közel áll meg mögötte. Pillanatok múlva már a nyári ruháján keresztül érezte a meleg tenyeret, aminek hatását a forró lehelet a nyakánál csak tovább növelte. Arra készült, hogy megfordulva, letorkolja az idegent, de a teste áruló mód megborzongott.

– Menj ki nyugodtan, majd én intézem a bőröndöd. – Egy pillanatra a lélegzete is elakadt, ahogy meghallotta a mély, rekedt hangot és teljesen megfeledkezett mindenről, még a sürgető félelméről is. Ösztönösen lehunyta a tekintetét, magát sem értve a mögötte álló férfinek dőlt, míg a szavak végig simítottak egész testén, az alhasában összegyűlve, bizsergést keltve ezzel. A tetőpont pedig az az apró puszi volt, amit a nyakára kapott, aminek köszönhetően halkan fel is sóhajtott, amiről remélte, hogy csak ő tudott.

Szüksége volt pár pillanatra, amíg összeszedte magát, amire képesnek érezte a végtagjait a mozgásra, viszont még ezután is nehezére esett kiegyenesednie és eltávolodnia Sergiótól, aki még mindig fogta a derekát. Mélyet lélegezve, lassan indult meg, végig magán érezve a spanyol tekintetét, amitől még méterekkel később is érezte a jóleső bizsergést, aztán egy ponton minden átfordult, a hirtelen keletkező vágy eltűnt és újra elhatalmasodott felette a rettegés attól, hogy lezuhannak a géppel és minél előbb ki akart újra kerülni az épületből. Mintha az elmúlt egy-két perc meg se történt volna, szinte menekült az emberek között, hátra sem nézve. Valójában nem is nagyon értette, hogy mi történt, hogyan tudta elűzni röpke másodpercek alatt a férfi a félelmét, mindezt pedig úgy, hogy igazán nem is tett semmit. Nem szokott ilyen könnyedén reagálni egy idegen közeledésére, sokszor inkább kivárt és kíváncsian nézte, hogy mi mindenre képesek a pasik, azzal pedig már most is tisztában volt, hogy a labdarúgó egy igazi spanyol macsó. Az imént mégis egy teljesen más oldalát mutatta meg neki, gyengéd volt, olyan, akibe szempillantás alatt bele tudna bolondulni, miközben azért felvetődött benne az a kérdés is, hogy vajon melyik a valódi arca. Persze az is előfordulhatott, hogy mindkettő az volt, csak a külvilágnak mutatta a nagy nőcsábászt, aki most őt szemelte ki, viszont azt biztosan tudta, hogy nem fogja beadni ennek a derekát, nem lesz az újabb trófeája bármennyire is élvezné. Ráadásul azt kellett szem előtt tartania, hogy nem egy helyre fognak haza utazni és még ha ő majd ki is fog költözni Madridba, túl nagy volt köztük a különbség ahhoz, hogy bármi komolyabb legyen köztük. Még úgy is ezt gondolta, hogy egyébként Olíviát arra biztatta, hogy ne hagyja veszni mindazt, amit Fernando jelenthetne a jövőjében.

Mélyen szívta be a levegőt, ami ugyan nem volt túl friss, de így is üdítően hatott rá, hogy végre nincs sehová bezárva, miközben csak arra gondolt, hogy egy ideig nem akar repülőre ülni, a reptér közelébe se akar jönni. Lehunyva szemét, próbálta csillapítani a kapkodó légzését, amivel nem járt sikerrel, mert esze rögtön felidézte az iménti pillanatot, amikor megkapta azt az apró puszit, ami jóval többről árulkodott, mint amit korábban gondolt a hátvéddel kapcsolatban. Csak azt érezte, hogy meg akarja óvni, hogy figyel annyira rá, hogy tudja, mire van szüksége, még így is, hogy korábban sose utaztak még együtt. Aztán a rekedt suttogás ismétlődött újra, amitől kisebb tűz gyúlt a testében, amiről tudta jól, hogy csak tovább fog fokozódni, főleg, ha így fogja folytatni a férfi, hiszen felesleges lett volna tagadnia, hogy nagyon is tetszett neki és azt is, hogy beindult tőle. Ugyan nem mutatta ki egyszer se, de lehengerlően hatott rá Sergio, nagyon is élvezte, ahogyan próbálja elcsábítani és annak a gondolatát is, hogy mennyire élvezné egyébként, ha ágyba bújnának. Valószínűleg csak hajnalban aludnának el és akkor is csak azért, mert elfáradtak és nem a vágy csökkenése miatt.

Sóhajtva rázta meg a fejét, hogy kiűzze onnan ezeket a gondolatokat, hogy inkább arra figyeljen, hogy most is mennyire leszívta az utazás, hogy legszívesebben már most bedőlne egy ágyba, hogy aludni tudjon. Általában mindig ez történt vele, bármilyen hosszú is volt a repülési idő, elcsigázva sétált le róla és aznap már semmihez se volt ereje, ahogyan most se. Jelenleg pedig még azt se tudta, hogy hová fognak majd menni, hogy milyen messze lesz a szállásuk, vagy hogy egyáltalán mivel fognak odamenni, azonban nagyon remélte, hogy hamarosan ledőlhet és a gondolatai se fogják zaklatni, amik túlságosan át voltak szőve vággyal.

– Ritka az olyan, hogy így békén hagyjanak. – Fogalma sem volt, hogy mióta állhat a terminál előtt, hogy hányan nézték bolondnak közben, hogy hányad szidták, amiért kerülgetni kellett őt, csak próbált ellazulni. Körbe pillantva, rögtön észrevette, hogy többen is feléjük fordulnak, de senki sem indult meg feléjük, mintha nem akarnák elhinni, hogy jól látnak a szemükkel.

– Akkor élvezd ki – jelentette ki, miközben a jobbján álló Sergio felé fordult, akinél ott volt az ő bőröndje is. Ahogy a barna tekintetbe nézett, már rögtön meg is bánta ezen cselekedetét, elveszve érezte magát és úgy, mintha teljesen ismeretlen terepen járna, pedig jóval több tapasztalattal rendelkezett már, mint Olívia.

– Én mást élveznék most. – Az arcára kiülő sejtelmes vigyor, majd a hozzá érkező kacsintás megtette a kellő hatását, kénytelen volt nyelni egyet, miközben nagyon is élénken élt előtte a kép, hogy mi mindenre gondolhatott a férfi. Egyáltalán nem akarta tagadni, hogy tetszene neki, ugyanakkor kissé csalódottan kellett tudomásul vennie, hogy az iménti gondoskodó oldala talán csak múló ábránd volt. Ugyan még így is úgy volt vele, hogy álmai pasija lehetne a spanyol, de egy picit ez levont a vonz erejéből, hiszen azzal a kis érintéssel képes volt levenni a lábáról.

Kacagva vette el tőle a bőröndjét, majd ahhoz a kisbuszhoz indult, amibe Fernando már befelé pakolt egy idősebb férfivel egyetemben. Egyáltalán nem lepte meg, hogy Olívia lovagja előzékenyen az ő csomagját is elvette, pont ugyanolyan figyelmes volt velük, mint ahogyan a barátnőjével, emiatt is csökkent egyre jobban a félelme amiatt, hogy bántani fogja Angyalkát, mert tőle jobbat nem is kívánhatott volna neki. Persze biztos volt abban is, hogy a fiatal lány még majd ki akar hátrálni az egészből, ismerte jól, így tudta, hogy nagyon is megrémítette az a távolság, ami elválasztotta őket. Bármikor gondolt magára és Sergióra, folyton ott tátongott köztük az a több kategóriás különbség, ami túl szembe tűnő volt, amit viszont náluk nem látott, érezte, hogy nem lesz semmi gond, ráadásul Nando már többször is tanúbizonyságot adott arról, hogy nemcsak fellángolásból van Olív közelében. Elég volt csak az ők kis buborékukra gondolnia, amire egy picit féltékeny is volt, hiszen sose volt még ilyenben része és nekik is szinte tapintható volt a kettőjük között lévő vonzalom, ami lehet, hogy közte és Sese között is megvolt, de tudta jól, hogy ő egy igazi szoknyapecér, hogy nyughatatlan és nem lenne több a számára, csak egy újabb kaland.

Az elhúzott ajtóhoz sétálva, látta, hogy Emma már az anyós ülésen ült elől, míg Angyalka épp a hátsó sorba mászott be, így ő az üresen maradt középső sor, legszélső helyére ült le, kilógatva a lábát. Sokkal fáradtabbnak érezte magát, mint korábban, nem egy ásítást nyomott már el magában, legalábbis megpróbálta, emiatt is remélte, hogy minél előbb elindulnak és végre elfoglalják a szállásukat. Jelen pillanatban még az se érdekelte igazán, hogy korábban úgy tervezték, hogy majd elmennek vacsorázni valahová, a repülés okozta stressztől minden étvágya elment, csak egy ágyra és sok pihenésre volt szüksége. Pillanatok múlva már a két focista is beszállt a kocsiba, így előre fordult, miközben a sofőr már be is húzta az ajtót mellette. Bekötve magát, érezte, hogy Sergio közvetlen mellette ül, hogy a lábaik összeérnek, amitől önkénytelenül is fészkelődni kezdett, végül keresztbe tette, remélve ezzel, hogy így megnyugszik. Frusztrálta a reakciója, úgy viselkedett, mint egy megszeppent szűz, aki még sose került ilyen közel egy jó pasihoz. Ugyan Olívia többször is elpirult Fernando közelében, de még ő se csinálta ezt, pedig tőle nem lett volna meglepő.

Mozdulatának köszönhetően, ruhájának szoknyája feljebb csúszott, amivel egészen addig nem is foglalkozott, amíg meg nem érezte bőrén a meleg érintést. Elsőnek meglepődött, aztán nagyon dühös lett, de mindezt rögvest el is söpörte az újabb borzongás, ami végig futott a testén. Merésznek tartotta, hiszen tudta, hogy nem véletlen volt, finoman kezdte el simogatni a bőrét, ami nagyon is hatással volt rá, miközben próbálta eldönteni, hogy lökje el a kezét vagy hagyja, hogy tovább folytassa. Többször is odasandított, azonban még mindig ugyanazt látta, a focista ujjai a combján játszadoztak és bármennyire is el akart húzódni tőle, a teste nem engedelmeskedett az akaratának. Ez zavarta a legjobban, mert ugyan tagadhatatlan volt, hogy élvezi a lágy érintést, hogy felperzselte lassan minden ellenállását, azt viszont végképp nem akarta, hogy mindezzel a mellette ülő is tisztában legyen. Az ablak felé fordulva, igyekezett tudomást sem venni az egészről, a kint látottakra akart koncentrálni, de mindez teljesen lehetetlen volt, amikor megérezte a térdén a széles tenyeret, ami aztán felsimult a combjára, égő érzést hátra hagyva és a vágyat, hogy újra megismételje. Halkan sóhajtott fel, míg a szemét is lehunyta, míg kénytelen volt végre tudomásul venni, hogy teljesen elveszett, hogy mondhatni kedvére játszadozhatott vele Sese. Nem akart engedni a csábításnak, mégis tudta jól, hogy ha most kettesben lennének, akkor már rég az ölében ülne és hevesen csókolná fulladásig. Mindezzel pedig az volt a gond, hogy nem akarhatta ezt, nem lehet a számára egy újabb könnyen jött menet, nem akart egy lenni a több tucatból, bármennyire is lángolt a férfiért a teste.