2016. október 22.

Az első

Üdv kedves Olvasó!


Szerettem volna, ha ez a fejezet már előző hétvégén felkerül az oldalra, viszont itthon kellett besegítenem és késő este már nem akartam feltölteni. Most azonban itt is lennék az 1. fejezettel, ami remélem, tetszeni fog nektek. Végül is ezt a kis csúszást annyira nem bánom, mert időközben találtam egy kisebb logikai bukfencet a következő részben, így most azt írogatom újra és az az igazság, hogy az újra gondolása, illetve ennek a kisebb bakinak a kiküszöbülése jót is tett, így számomra sokkal elképzelhetőbb lett az egész szituáció. 
Időközben pedig arra is rájöttem, hogy jobb, ha kéthetente hozom a friss fejezeteket, mivel addigra át is tudom olvasni az egészet pár napnyi pihentetés után, így ki tudom javítani az esetleges elírásokat, hibákat. Igyekezni fogok, hogy tartsam ezt az időt, bár előre láthatólag lesznek kisebb csúszások, hiszen azok mikor ne lennének? 
Bízom benne, hogy tetszeni fog ez az új verzió és remélem, hogy a későbbiekben majd még vissza térsz a blogra. Addig is kellemes olvasást kívánok Az első fejezethez!

Üdv,
Catalina

Az első


Molnár Olívia

Otra Vez
Az órákkal korábban még magasan tűző nap, egyre alább bukott az égen. Utolsó sugarai már a házak tetejét nyaldosták, aminek köszönhetően a hőség elől menekülők kimozdultak a védelmet nyújtó épületekből és a napellenzők alól is. A kellemes időnek megfelelően a sétálóutcán tartózkodók száma megsokszorozódott, a kicsi gyerekek vidáman rohangáltak és kerülgették a felnőtteket, végig önfeledten szórakozva és kacagva. Ezt mégis elnyomta a tömött sorban állók izgatott hangoskodása, amelybe néha egy-egy női sikoly is vegyült. A sportruházatot és felszerelést áruló üzlet előtti tömeg reménykedve várta az érkező sportolókat, erősen bízva abban, hogy találkozhatnak majd a kedvenceikkel.
A széthúzódó ajtón kilépő barna hajú lány megkönnyebbülve lélegzett fel, nem is törődve a rá vetülő mérges pillantásokkal. Tekintete elé húzva napszemüvegét, kezében a fekete színű papírzacskóval indult el, hogy megkeresse barátnőjét, aki inkább egy kávézóba ült be, minthogy vele tartson. Nem hibáztatta, hiszen már ő is készült elvetni a vásárlási szándékait, ahogy meglátta a kígyózó sort, végül mégis megindult a bolt felé. Kíváncsian sétált a tömeg elején álló biztonsági őrnek tűnő férfi felé, amiért szúrós pillantásokat és több keresetlen szót is kapott cserébe. Meglepve fogadta az információt miszerint a spanyol válogatott tagjait várják, akik aláírásokat fognak osztogatni, azonban mindez őt hidegen hagyta. Csak egy mezt szeretett volna vásárolni, majd keresni egy helyet, ahol meg tudják nézni az esti mérkőzést. Kissé elkeseredve nézett végig a rengeteg várakozón, majd lemondóan jelentette ki, hogy másnap visszajön inkább, mire az idegen megállította és az elől állók legnagyobb döbbenetére, beengedte az üzletbe. Váratlanul érte az ismeretlen gesztusa, ennek ellenére egy pillanatig sem habozott, sietve nézett körbe, végül kiszúrva a megvásárolni kívánt nemzet mezeit, elindult az irányukba. Röpke másodpercek alatt megtalálta a megfelelő méretet és számot is, majd ugyanilyen gyorsasággal ment a pénztárhoz.
Ugyan voltak még bent rajta kívül, akik vásároltak, mégsem akart sokáig odabent időzni, hiszen valószínűleg perceken belül meg fognak érkezni a focisták és akkor odakint el fog szabadulni a pokol. Nem akarta hallani a sikítozást, azonban tanácstalanul torpant meg pár lépés után, mivel több éttermet és kávézót is látott, amelyik bármelyikébe bemehetett a barátnője. Előkeresve zsebéből mobilját, már tárcsázta is a megfelelő számot, miközben lassan újra megindult.
– Szia… – Nem tudta folytatni, csak annyit érzett, hogy oldalról meglökik és elveszítve az egyensúlyát, a bal oldalára esik. Hiába próbálta megtartani magát, pillanatokon belül érezte térdénél az égető érzést, amire szorosan hunyta le szemeit. – A francba! – Akaratlanul is elfutották a könnyek a tekintetét, miközben kissé szörnyülködve állapította meg, hogy rendesen lehorzsolta a lábát. Óvatosan söpörte le a port bőréről, nem is foglalkozva azzal, hogy hányan nézik őt vagy azzal, hogy valószínűleg Zóra idegbeteg módjára szólongatja a telefonban.
– Jól vagy? – Meglepve pillantott maga elé az érkező spanyol szavak hallatán, aminek köszönhetően hozzá is elért a kialakult tömeghisztéria, amit az előtte guggoló váltott ki részben. Csendesen nézett a barna szemekbe, majd észbe kapva, visszafordult a sebéhez.
– Nem valami kellemes, de túl fogom élni. Legalábbis azt hiszem – jelentette ki spanyolul, amivel érezte, hogy megdöbbentette a focistát. Zavarban érezte magát, fogalma sem volt, hogy mit kellene mondania vagy tennie.
– Pedig elég csúnyán néz ki. – Váratlanul érte a férfi gyengéd érintése és a tény, hogy még mindig ott volt mellette és a horzsolást tanulmányozza a lábán. Hitetlenkedve nézte az arcát, miközben tudomást sem vett arról, hogy rengetegen nézik őket, hogy tucatnyi fotós veszi őket körbe, csak az idegenen tartotta a pillantását. – Ne haragudj a piócák miatt! Sajnos bármire képesek egy fotóért.
– Ezt tapasztaltam. Különben meg nem neked kellene bocsánatot kérned, nem te löktél fel. A szerencsétlenségemről meg csak én tehetek.
– Gyere, segítek – egyenesedett fel a játékos, majd felé nyújtotta a kezét. Másodpercekig csak nézte a tenyerét, végül kissé vonakodva csúsztatta bele sajátját és pillanatokon belül már ismét a lábain állt. Már hajolt volna le a zacskóért és a telefonjáért is, azonban megelőzték ebben és a szeplős arcon látott széles vigyorból tudta, hogy látta a megvásárolt mezt. – Tessék. Tényleg elég csúnyán néz ki, odabent biztos van valami, amivel le tudjuk fertőtleníteni…
– Köszi, de erre semmi szükség. Otthon majd kimosom vízzel és nem lesz semmi gond. A jód csípés sokkal borzalmasabb. – Sose volt az a törékeny virágszál, aki egy kisebb karcolásba is már belehalt. Ráadásul nem is akarta feltartani a csatárt, akire rengetegen vártak, ő pedig már egyébként is az első számú közellenségnek számított, mivel miatta kellett várniuk és volt kevesebb idejük a dedikálásból.
– Biztos, ne…
– Nem kell tényleg. Benneteket már úgy is várnak, én meg egyébként is hazafelé tartottam. Szia – köszönt el gyorsan, nem is várva semmilyen válaszra. Továbbra is magán érezte a spanyol tekintetét, mégsem fordult felé, csak átfurakodott a köréjük gyűlt tömegen és igyekezett minél messzebb kerülni a közeléből.
Megkönnyebbülve lélegzett fel, ahogy eltávolodott a felgyülemlett emberektől és már senki sem bámulta azért, amiért szóba elegyedett a válogatott játékosával. Ugyan még mindig furán méregették a lábán lévő vérző seb miatt, de már közel sem érezte magát olyan kellemetlenül, mint korábban. Egyenesen a terebélyes fa árnyékában álló padhoz sétált, melyre leülve, feltolta szeme elől napszemüvegét és előre dőlve, a térdét kezdte el tanulmányozni. Még mindig sajgott a seb környéke, így kihalászva zsebéből újra a telefonját, gyorsan pötyögte be a rövid üzenetet és remélte, hogy barátnője hamar oda fog találni hozzá és indulhatnak haza.
Hátra dőlve a padon, meglepve konstatálta, hogy a tömeg még mindig ugyan ott állt, sőt még többen gyűltek össze, pedig több méterre álltak az üzlettől és az immár felbomló sortól is. Ötlete sem volt, hogy miért voltak még mindig ott, hiszen biztos volt benne, hogy a távozásával a focista is odébb állt. Tulajdonképp azt sem értette, hogy miért ment oda hozzá, mert lehet, hogy egy fotós lökte fel, azonban neki kellett volna segítenie és bocsánatot is kérnie. Elmélkedéséből a széthúzódó emberek mozgolódása rántotta ki és pillanatok múlva már farkasszemet nézett a barna tekintettel. Pislogás nélkül bámult vissza, miközben a csatár elindult felé, nem foglalkozva a hozzá szólókkal és nem törve meg a szemkontaktust köztük. Egyáltalán nem értette, hogy miért tart felé, ahogyan azt a fura, ismeretlen érzést sem, ami már több alkalommal is végig cikázott a testében. Olyan volt, mintha megbabonázta volna az idegen, fogva tartotta a pillantását és teljesen megfeledkezett arról, hogy hol is volt és kit nézett olyan merően.
– Jézusom, te meg mi a francot műveltél? Komolyan, egy percre sem hagyhat egyedül az ember Oli, mert képes vagy kitörni a nyakadat! – A hozzá intézett szavak hirtelen ragadták ki abból a kis világból, amely másodpercek alatt magába szippantotta, és amelyben csak ők ketten voltak. Pillanatokig meg se tudott szólalni, míg az előtte álló türelmetlenül várta a magyarázatát.
– Egy idióta fellökött – válaszolt végül. Felegyenesedve, visszahúzta szemei elé a napszemüveget, ami mögül visszapillantott a csatár irányába, de már csak a hűlt helyét látta. – Mehetünk haza?
– Igen, mert le kell fertőtleníteni a sebeidet és nincs apelláta!
– Igenis Mamma – forgatta meg a szemeit, miközben lassan elindultak. Felesleges lett volna tiltakoznia, mivel addig biztosan nem hagyta volna békén, amíg nem enged az akaratának. Zóra mindig is túl aggódó volt, ezért is ragadt rá a Mamma becenév, emiatt sem féltek annyira a szülei, mert tudták, hogy szinte minden lépését figyelemmel fogja követni egészen addig, amíg be nem lép az otthonuk bejáratán.
– És azt is szeretném hallani, hogy mi történt. Legalább bocsánatot kért ez a béna?
– Ő nem, de más igen. – Rögtön maga előtt látta a barna szempárt, amely áthatóan pillantott vissza rá, mintha a létező összes titkát meg akarta volna tudni. Aztán újra magán érezte a gyengéd érintést, majd azt a különös érzést, mely végig futott a gerincén, amitől újfent megborzongott. Önkénytelenül fordította hátra a fejét és legnagyobb döbbenetére ismét a szeplős arcot látta meg, aki minden bizonnyal őket figyelte és végül rá is mosolygott. Nem tudta megmondani, hogy miért reagált hasonlóan, de ahogy ráébredt tettére, gyorsan visszafordult és tovább sétált, miközben érezte, hogy elpirult. Csak remélni tudta, hogy az egészből a mellette lépkedő semmit sem vett észre, mert fogalma sem volt, hogy mit mondhatna neki, mikor saját maga sem tudta, hogy mi történt az imént.

***

Csendesen nézte a sétáló tömeget, míg várta, hogy a többiek végre visszaérjenek az asztalukhoz és ő is ellátogathasson a mosdóba. Lerakva a napszemüvegét a pohara mellé, a karóráját maga felé fordítva, megkönnyebbülve nyugtázta, hogy hamarosan a rendelésüket is ki fogják vinni. Hátra dőlve a székén, gondolatai újra visszakalandoztak az előző nap történtekhez és a focistához. Próbálta kiverni az egészet a fejéből, mivel semmi jelentősége nem volt, mégis ahogy volt pár másodperc nyugalma, maga előtt látta a szeplős arcot a mosolyával együtt, amely csak neki szólt. Nem tudta megmagyarázni, hogy miért volt ebben biztos, ahogyan azt a fura érzést sem a testében, ami ismeretlen volt a számára, ráadásul teljesen össze is zavarta, mivel egy vad idegen keltette fel benne mindezt. Ugyan nem volt ismeretlen neki a sportoló, de csak a csatárt ismerte, aki bármire képes lenne a szeretett klubjáért, azonban a férfiről, aki tegnap segített neki, semmit sem tudott. Az viszont mégis elég volt, hogy van barátnője, ráadásul tudta, hogy többet nem fognak találkozni, ennek ellenére zavarta a heves reakciója.
– Na, végre! – Rögtön felpattant a székéről, ahogy észrevette a nővérét és Zórát közeledni. Tudta jól, hogy számon fogják rajta kérni a viselkedését, az igazság viszont az volt, hogy nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért volt olyan türelmetlen és feszült.
Sebes léptekkel haladt a mellékhelyiség felé, körbe sem nézve az étteremben, ahol hangosan beszélgettek a vendégek, miközben alapzajt adtak az általuk használ evőeszközök. Érezte, hogy néhányan megbámulják, amivel nem akart foglalkozni, mégis gyorsabban emelte a lábait. Megkönnyebbülve csukta be maga mögött a mosdó ajtaját, ahol meglepetésére rajta kívül senki sem tartózkodott, aminek kifejezetten örült. Próbált rájönni zavaros viselkedésének okára, de igazából fogalma sem volt, hogy miért lesz olyan ideges, ha az eszébe jut a spanyol focista. Minden bizonnyal soha többet nem fognak találkozni, csak a tévéképernyőjén fogja látni egy-egy meccs alatt, mégis úgy viselkedett, mint egy szerelmes tini, aki igyekszik titkolni az egészet… mintha tudná azt, hogy milyen az, hogy szerelmesnek lenni.
Megrázva fejét, el akarta űzni a keserű gondolatokat, de tudta, hogy felesleges minden, mivel már megragadt az egész a fejében és hamarosan rá fog ülni a kedvére. Igazából már nem is tudta, hogy mi zavarta jobban… Az, hogy szinte minden barátjának volt valakije, akivel boldog volt, vagy sokkal inkább a saját magánya? Tisztában volt azzal, hogy semmit nem tett azért, hogy ez megváltozzon, amit Zóra folyton a fejéhez vágott, legbelül azonban csak azt érezte, hogy egyáltalán nem áll készen egy kapcsolatra. Lehunyva szemét, mélyet lélegzett, majd mintha semmi sem történt volna, újra megindult korábbi célja felé.
Percekkel később óvatosan mosta meg kezeit, a balján lévő szélesebb sebtapasz miatt, míg fedetlen lábán kötés díszelgett az előző nap szerzett horzsoláson. Minden tiltakozása ellenére nem úszta meg a fertőtlenítést, és ahogyan említette is a focistának, sokkal jobban fájt, mint maga a seb. Megtörölve tenyerét a papírtörlővel, összegyűrte, majd kidobva a szemetesbe, kinyitotta az ajtót, amelyen ki is sétált. Jóval lassabban haladt visszafelé, de így sem foglalkozott a hangzavarral, amely talán még nagyobb volt, mint korábban…
– Szia! – Meglepve torpant meg és pillantott jobbra, ahonnan a spanyol köszönés érkezett. Pár másodpercre teljesen lefagyott és csak nézte, ahogyan a fiatal férfi feláll, majd közelebb sétál hozzá. Érezte, hogy mindenki feléjük fordul, amitől kellemetlenül érezte magát, mégsem akart elmenekülni.
– Szia – köszönt vissza bátortalanul. Fogalma sem volt, hogy mit mondhatna, hiszen egyáltalán nem hitt abban, hogy ők majd még találkozni fognak, főleg nem azt, hogy ilyen hamar. Tanácstalan volt.
– Tegnap nagyon gyorsan leráztál. – Levegőt is elfelejtett venni, ahogy meghallotta a kissé szemrehányó kijelentést.
– Sajnálom, de nem voltam épp a helyzet magaslatán – válaszolt végül, amire az előtte álló csak elmosolyodott. Nem értette a viselkedését és azt sem, hogy miért elegyedett vele szóba, mivel biztos volt benne, hogy a többi társát teljesen hidegen hagyták volna a történtek.
– Én csak segíteni akartam, de ahogy látom, másnak legalább engedted. Szerdán kint leszel a meccsen?
– Nincs rá jegyünk, így igazán nehéz lenne bejutni a stadionba. Viszont ha most nem haragszol, megyek, mert már biztos kihozták a rendelésünket. Szia! – Ismét nagyon gyorsan távozott a focista közeléből, mintha valami rosszat csinált volna. Továbbra is magán érezte a barna szempárt és még pár tucatot, amitől még gyorsabban szedte lábait. Legszívesebben meg se állt volna az asztaluknál, egyenesen haza menekült volna, hogy megszabaduljon a ráirányuló figyelemtől. Helyet foglalva, a várt megkönnyebbülés helyett, újabb kérdő tekinteteket érzett magán, amelyek minden mozdulatát figyelemmel követték. – Mi az?
– Leszólít egy pasi és csak annyit mondasz, hogy mi az?! – Akadt ki a vele szemben ülő Zóra, míg nővére ismét csak oldalra pillantott.
– Ő nem a kedvenced volt?
– De az, és mielőtt még tovább faggatnátok, csak a sebeim felől érdeklődött, mert ő is ott volt, amikor tegnap fellöktek. – Lezártnak tekintve a témát, magához vette poharát, majd belekortyolt a jégkockáktól hűs vízbe. Tény, hogy elég hihetetlen volt az, hogy újra összefutottak, de abban végképp biztos volt, hogy ez többet már nem fog megtörténni.
Nem is figyelt oda a folytatódó beszélgetésre, mely a spanyol játékosról szólt, elmerült a gondolataiban. Igazi csoda volt, hogy ismét találkoztak, mégsem akart ennek nagy jelentőséget adni, mivel az égvilágon semmi sem történt. Hiába volt a kedvenc játékosa, nem akart úgy viselkedni, mint a többi szurkoló lány, nem akart sikítani, aztán sírni és szidni a csatárt, amiért rá se pillantott. Dicsekedni se szeretett volna az egésszel, csak élvezni szerette volna a nyaralását, ami ugyan rosszul indult a kisebb balesetnek köszönhetően, de remélte, hogy sokkal jobban és nyugodtabban fog folytatódni.

***

Fernando Torres

Megkönnyebbülve lassított le a hőségben a csapattársaival együtt, pedig tudta jól, hogy még rengeteg feladat vár rájuk, amit viszont végleg nem akart, az a délutáni interjúk voltak. Sokkal inkább végig szenvedett volna még egy edzést, minthogy idegesítő kérdésekre válaszoljon, amelyek biztosan ki fognak térni a magánéletére is. Sose szeretett erről beszélni, nem tartozott a nyilvánosságra, most pedig főleg nem akart nyilatkozni róla, mikor romokban hevert a kapcsolata Olallával. Gondolni se akart az egészre, egyszerűen csak szeretett volna megfeledkezni mindenről. Pont emiatt örült annyira annak, hogy bekerült a szűkített keretbe és elutazhatott Madridból. Tudta jól, hogy nem ez a megoldás, azonban semmi szüksége nem volt arra a drámára, ami egy szakítással járna. A lelke mélyén nem is tudta, hogy mit szeretne… aztán, ahogy átfutott ez a gondolat az agyán, újra megjelent előtte a kék szempár, mely már napok óta kísértette.
Frusztráltan hunyta le szemét, míg újra felidézte a találkozásaikat. Valamiért zavarta, hogy mindkét alkalommal olyan gyorsan otthagyta a fiatal lány, akinek még a nevét sem tudta. Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy semmilyen megszokott reakciót nem vált ki belőle, pedig jól látta a zacskóban lévő mezt, amelyen spanyol címer volt. Ráadásul magát sem értette, hogy miért bosszantotta ennyire, mivel inkább örülnie kellett volna annak, hogy végre valaki nem kezd el sikítozni, amikor meglátja őket. Viszont pont ez volt a gondja, hogy szinte semmit sem váltott ki a kék szeműből. Képtelen volt kiverni a fejéből, pedig koncentrálnia kellett volna, hiszen a nyakukon volt az első csoportmérkőzés, ő mégis azzal volt elfoglalva, hogy miért hagyja hidegen a barna hajú lányt. Arról már nem is beszélve, hogy valamiért nagyon bízott abban, hogy valahol újra össze fognak futni és ez alkalommal száz százalékig biztos volt benne, hogy nem fogja engedni, hogy csak úgy faképnél hagyja.
– Rendben fiúk, mára ennyi volt. Az interjúk három óra múlva lesznek, estére pedig szabad programot kaptok. Használjátok ki, mert a csoportkör végéig nincs több, de csak ésszel! – Míg mindenki más örült a hírnek, őt teljesen hidegen hagyta. Gőze sem volt arról, hogy mihez fog kezdeni, Olallával azóta nem beszéltek, mióta eljött otthonról. Nem tudta, hogy mit csinálhat, ahogyan a barátnőjét se nagyon érdekelte, hogy vele mi van. Sajnálta, hogy ide jutottak és valójában nem is tudta volna megmondani, hogy még miért voltak együtt.
– Kölyök velünk tartasz este? Benézzünk a városba. – Első felindulásból nemet mondott volna a meghívásra, de valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag végül csak beleegyezően bólintott. Nem értette magát, mikor semmi kedve nem volt ahhoz, hogy hallgassa a vidám társalgást, aminek jó része az otthon hagyott barátnőkről, feleségekről fog szólni, amihez neki aztán semmi hozzáfűzni valója nem lesz. A folyamatos veszekedésen kívül talán azt tudná megosztani a többiekkel, hogy már az is megfordult a fejében, hogy jobb lenne, ha szakítanának. Tanácsokkal látták volna el minden bizonnyal, viszont nem akart a kapcsolatáról beszélni, ahogyan arról sem, hogy miért nem tette lapátra Olallát, mikor már rég nem is szerette… – Nyolckor találkozunk lent a hotel előtt.

Unottan könyökölt a pultra, miközben várta, hogy végre megkapja az újrakért kört a búja pillantások helyett, melyek teljesen hidegen hagyták. A mellé sétáló szőkével sem törődött, aki egész idő alatt őt szuggerálta, amin a barátai nagyon jól szórakoztak az ő kárára. Nem volt az esete a nő, közönséges volt a megjelenése, szinte semmit nem takartak a rajta lévő göncök, a nyilvánvaló felajánlkozást pedig akkor se használta volna ki, ha nem lenne barátnője. Bármennyire is a szakítás szélén álltak Olival, nem lett volna képes megcsalni, tisztelte annyira őt és az együtt töltött éveket is, hogy ne tegye meg, hiába vágyott a testi érintkezésre, amit már nem is tudott mióta kellett nélkülöznie az életéből. Sose használta ki a nevét, pedig számtalan alkalma lett volna rá, nem volt ő se szent, rengeteg lányt szédített korábban, de mindig is jobban szeretett azoknál kezdeményezni, akik nem olvadtak a karjaiba, akik kihívást jelentettek. Pont, mint az a kék szemű, aki már kétszer is faképnél hagyta, és semmi jelét nem mutatta annak, hogy érdekelte volna az, hogy ő volt Fernando Torres.
– Mostantól mindenhol felbukkansz, ahol ott vagyok? – Meglepve nézett balra és legnagyobb döbbenetére éppen azzal a kék szempárral találta szembe magát, aminek tulajdonosa az imént még a gondolatai között szerepelt. Nem tudta megállni, hogy ne mustrálja végig a nála egy fejjel alacsonyabb lányt, és rögtön meg is állapította, hogy biztosan őt szúrta volna ki először a többi nő között és nem mást. Semmi feltűnőt nem viselt magán, megítélése szerint semmi smink nem volt rajta, és pont a természetessége volt az, ami miatt nem tudta levenni róla a tekintetét. Ezért is hagyta hidegen a kicicomázott nők látványa, és ragadta meg a gondolatait a mellette álló. – Kezdem azt hinni, hogy követsz!
– Akkor így már értem, hogy miért menekülsz el előlem minden alkalommal – vágta rá gondolkodás nélkül, amire csak lesütötte a szemét a barna hajú, ő pedig megint nem tudta megállni, hogy ne tanulmányozza újra végig. A gyér fény ellenére is jól látta a lenge nyári ruha alatt a törékeny testet, a formás idomokat, mégis a legtöbb időt a kívánatos ajkak megfigyelésével töltötte, ami úgy vonzotta, mint a mágnes. Zavartan rázta meg fejét, mivel már hajolt volna közelebb, hogy megcsókolja, hogy megízlelje. Mélyeket lélegezve próbálta leküzdeni a késztetést és minél mélyebbre eltemetni magában a tényt, hogy megkívánta a lányt, aki még talán a tizenötöt sem töltötte be, aki hatalmas szerencséjére nem vett észre semmit sem. – Fernando Torres.
– Molnár Olívia. – Elfogadta a felé nyújtott kezet, miközben próbálta felidézni magában, hogy mikor történt meg vele ez, mert azok a nők, akik ismerkedni akartak vele, nem egy kézfogással indítottak. – És ne haragudj, de legszívesebben most is lelépnék. Ha az a szőke a szemeivel ölni tudna, már akkor halott lettem volna, amikor felismertelek. – Nagyon kellett koncentrálnia, hogy a szavaira figyeljen és ne a puha érintésre, vagy a szája mozgására. Aztán a nevét kezdte el ismételgetni, miközben végig a kék íriszekbe nézett, amelyek rabul ejtették.
– Annak ellenére, hogy nem vagy spanyol, nagyon szépen beszélsz. – Megfeledkezett arról, hogy miért volt a pultnál, arról, hogy a tarkóját szuggeráló cicababa már rég előtte térdelt volna, ha akarja, egyedül Olíviára összpontosított. Nem akarta, hogy most is olyan gyorsan elmenjen tőle.
– Köszönöm. Szia, egy új kört szeretnék kérni a hatos asztalhoz.
– Rögtön ki is viszem. – Frusztrálta a túl közvetlen pasas, aki túl feltűnően bámulta meg a mellette állót, a kacsintásról már nem is beszélve. Ami viszont váratlanul érte, hogy mindebből, mintha a lány semmit sem vett volna észre, vagy egyszerűen nem akart róla tudomást venni, amit nem tudott hová tenni. Ekkor ébredt rá, hogy ugyanabban a csónakban evezik vele a pultos, mert ő is szeretett volna szóba elegyedni a kék szeművel, de minden próbálkozása sikertelen volt.
– Nos, én megyek vissza, gondolom, téged is várnak. Örültem a találkozásnak Fernando. – Reagálni sem volt ideje, megint olyan gyorsan tűnt el mellőle Olívia, miközben még mindig maga előtt látta a csillogó szempárt és az ajkain ülő kedves mosolyt. Megfordulva, nyomon követte az útját és jól megfigyelte, hogy melyik asztalnál foglalt helyet.
– Kihoznád majd asztalunkhoz? Köszi. – Nem várta meg a választ, ahogyan a még mindig ott álló szőkével sem törődött, csak visszaindult a saját helyükre. Hidegen hagyták az utána kapó karmok, a negédes szavak, egyedül csak arra az apró mosolyra tudott gondolni. Idegesítette, hogy ennyire a tudatába férkőzött, főleg, hogy legszívesebben inkább utána ment volna.
– Komolyan nem hiszem el, hogy ma minden csaj rád van cuppanva! – Bosszankodott Sergio, amire csak elvigyorodott. Kétségkívül élvezte, hogy ennyire frusztrálja a szobatársát, hogy most nem rá irányul a nők figyelme, de akkor lett volna igazán boldog, ha Olívia tekintetét is magán tudhatja. Nem tudta volna megmondani, hogy miért zavarja ennyire az, hogy nem vált ki semmi reakciót belőle, hiszen még egy kis csitri volt, aki ennek ellenére nagyon vonzó volt, őt pedig kifejezetten vonzotta. – Fedezek neked az edzőnél, legalább neked legyen jó estéd. Olalla meg úgyse fogja megtudni. – Hosszú másodpercekig csak bámult maga elé és a barátja ajánlatát fontolgatta. Semmi pénzért nem élt volna a plasztik cica felajánlkozásával, azonban szerette volna magát jól érezni az utolsó szabad estéjükön és nem gondolni az otthoni problémáira. – Na?
– Kösz haver. – Nem foglalkozva az értetlen tekintetekkel, magához vette az épp felszolgált korsót, majd felállva elindult a bár eleje felé. Ötlete sem volt, hogy mit fog mondani, viszont nem is tudott volna tovább a csapattársai körében ülni. Tényleg meg akarta ismerni Olíviát. – Sziasztok! Csatlakozhatom? – Néma csend követte a kérdését és meglepett tekintettek. Nagy erőfeszítésébe került, hogy ne nézzen le a jobbján ülő lányra, akinek még így is érezte a zavarát, amit a megjelenésével okozott és ez mosolygásra késztette.
– Persze, nyugodtan. – Szólalt meg a mogyoróbarna szemű nő, majd lerakta a kezéből a sört és leült az üres székre.
– Fernando vagyok. – Mutatkozott be a számára még ismeretlen személyeknek.
– Emma vagyok, Oli testvére. – Mindezt olyan hanglejtéssel közölte a vele szemben ülő, hogy világos legyen a számára, hogy jobb, ha távol tartja magát a húgától. Viszont ezzel nem éppen azt érte el azt őt méregető, amit szeretett volna, mert csak még jobban meg akarta ismerni a csendesen elpirult szépséget.
– Zóra. Meguntad a tesztoszteron bombát, mi?
– Inkább töltöm az időm gyönyörű nők társaságában, mint a kiéhezett csapattársaimmal – válaszolt mosolyogva, miközben érezte magán a gyanakvó tekintetett szemből. Nem tagadta, hogy már rég szüksége volt neki is a szexre, mégsem fanyalodott volna rá az első útjába akadó nőre. Sose volt az egyéjszakás kalandok híve, bár néha ő is elcsábult. – Ráadásul nagyon a szívemre vettem, hogy Olívia már harmadjára rázott le…
– Mondtam, hogy nem rajongok azért, hogy egy olyan mű maca karmai közé kerüljek. – Szórakoztatta a kék szemű felcsattanása, majd beleivott a sörébe. Megnyugvással töltötte el az arcán látott pirulás, amiből tudta, hogy mégse hagyja hidegen, bármennyire sem látott rajta korábban semmit.
– Na, ezzel én is így vagyok…
– Várjunk csak! Ha ti harmadjára találkoztok, akkor a gáláns lovag vagy, aki segíteni akart Olinak, vagy a rohadék, aki fellökte? – Váratlanul érte a kérdés, de az még jobban, hogy nem mesélt túl sok mindent az első találkozásukról. Azt gondolta, hogy rögtön elújságolja minden ismerősének, ahogyan mindenki más is tette volna.
– Szóval gáláns lovagnak tartasz? – Simogatta az egóját, főleg az újabb pirulás is, amit igenlő válasznak tudott be. Sokkal hosszabban időzött el a lágy vonások megfigyelésével, aminek köszönhetően most észrevette a bal szemöldökénél lévő forradást. Másodpercekig tűnődött azon, hogy mit csinálhatott, aztán tekintette a puha ajkakra vándorolt és bármennyire is próbálta távol tartani magától, akaratlanul is belegondolt abba, hogy milyen lenne megízlelni őket. – Olívia említette, hogy nincs jegyetek a szerdai meccsünkre. Amolyan kárpótlásként szeretném, ha elfogadnátok három belépőt rá.
– Erre nincs semmi szükség! Nem hiszem, hogy te mondtad volna annak az idiótának, hogy jöjjön belém. – Lehet, hogy nem tett semmit, de azt se mondhatta, hogy ne örült volna ennek a szerencsétlen balesetnek.
– Szeretném, ha kint lennél – jelentette ki, mélyen nézve a kék íriszekbe. Nem tudta megmondani, hogy mi keltette fel ennyire az érdeklődését, hogy mi vonzotta ennyire ebben a lányban, aki minden bizonnyal túl fiatal volt hozzá, aki alig mutatott valami érdeklődést irányába. Ennek ellenére rövid másodpercek alatt elveszett a kék örvényben és teljesen megfeledkezett arról, hogy hol vannak, hogy rajtuk kívül még ketten ültek az asztalnál.
– Apa nagyon ki fog akadni, ha nem fogadod el. – A nővér szavait hallva azonnal megtört köztük a kialakult kapocs. Bánta, hogy ez történt, mert szerette volna megfejteni Olívia titkát, ugyanakkor érdekelte az előbbi kijelentés is, ami talán okot ad majd, hogy mégis ott legyen a stadionban a barna hajú.
– Miért akadna ki?
– Apa nagyszülei spanyolok voltak és a nyarak nagy részét náluk töltötte. Emiatt beszélünk ilyen jól, és azért akadna ki, mert imádja a spanyol focit. – Kapta meg a választ, amitől még szélesebb lett a vigyora.
– Ezt úgy mondtad, mintha te nem imádnád! – Meglepte Zóra megjegyzése, hiszen az Olíviával egykorú lányok inkább a focistákért voltak oda és nem a játékért. Ha eddig nem keltette volna fel a figyelmét, most ez biztosan megtörtént volna, így nem is foglalkozva semmivel sem, teljes testével az újra elvörösödő felé fordult és mosolyogva szuggerálta.
– Ha megadod a számodat, akkor holnapra el is intézem a jegyeket és megbeszéljük, hogy mikor tudom odaadni neked. – Nem titkolt örömmel nyújtotta át a mobilját és ugyanígy könyökölt az asztalra, végig rajta tartva a tekintetét. Teljesen megnyugodott, hogy ennek az egésznek köszönhetően kapcsolatban tud vele maradni és megtudja majd ismerni, amire kifejezetten vágyott. Mindenképp meg akarta fejteni a titkát, az okot, amivel ennyire felkeltette a figyelmét. Már túl elszánt volt ahhoz, hogy az eszébe jusson a döglődő kapcsolata, vagy egyáltalán bármi más. Egyedül a kék szempárra koncentrált és azt szerette volna, hogy ugyanaz a vágy égjen benne, mint amit ő is érzett.

***

Feszülten állt be a többiek mögé a sorba, míg igyekezett minden felesleges dolgot kizárni a fejéből. Egy újabb veszekedésen volt túl Olallával, ráadásul a sajtó hatalmas terhet tett a vállaira, mivel mindenki az ő megvillanására várt a csoport nyitó mérkőzésén. Hozzá volt már ezekhez szokva, nem az első nemzetközi tornáján fog a pályára sétálni és először sem úgy, hogy csúnyán vitatkoztak a barátnőjével, valami miatt mégis úgy izgult, mintha egy kölyök lenne és az első meccsére készülne. Lehunyva szemét, a légzésére figyelt és próbálta magában felidézni a taktikai megbeszélést, a kielemzett videókról kapott összefoglalót, de az agya teljesen üres volt, szétesett.
– Szedd össze magad Torres! Nem szúrhatod el ezt a meccset – mormolta halkan maga elé, majd felemelve a fejét, ő is megindult a többiek után a sorban. Nem akart leszerepelni, győzni akart, boldoggá tenni a szurkolókat, a hazájukat, szerette volna látni a szülein a büszkeséget, akik nélkül nem is lett volna ott a kezdő csapatban.
Elszántan sétált fel a zöld gyepre, miközben több ezren tapsoltak nekik a lelátókon. Jól hallotta, ahogyan a nevét kiabálják, vagy sikítják, de az utóbbi teljesen hidegen hagyta, mivel évekkel korábban megfogadta, hogy nem fogja kihasználni egyetlen rajongóját sem és nem fog velük kezdeni. Hülye lett volna, hiszen eleve bukásra volt ítélve az egész, mert sose lett volna belőle semmi komolyabb a rajongás miatt. Ráadásul ott volt neki Olalla, bár ki tudja meddig… szembe fordulva a nézőtérrel, hosszú másodpercekig csak hunyorogni tudott az erős napsugarak miatt. Kellett pár perc, mire szeme megszokta a fényt, majd rögtön a lelátót kezdte el pásztázni. Nem tudta, hogy kint lesznek-e a lányok, akikkel rengeteget beszélgetett a bárban pár napja, és ahogy elkezdtek feloldódni egyre többet megtudott róluk, főleg Olíviáról. Viszont róla egyáltalán nem tudta eldönteni, hogy a közelsége miatt volt olyan csendes és visszafogott, vagy egyébként is ilyen volt.
Csalódottan vette tudomásul, hogy sehol sem látja a kék szempárt, hogy végül tényleg nem jött el. Már fordította volna el a fejét, mikor észrevette a lefelé sétálókat a lépcsőn és rögtön megfeledkezett minden korábbi gondolatáról, és immár mosolyogva mustrálta végig a jegyét figyelő lányt. Elégedett volt a spanyol mez miatt, viszont ahogy meglátta a rajta lévő számot, először meglepődött, majd szívből jövően elvigyorodott. Büszkén olvasta el a saját nevét, mikor hátat fordítva, bearaszolt a sor közepén lévő három üres székig, közben többször is leellenőrizve a Torres feliratot a piros anyagon. Nyugalom töltötte el és küzdeni akarás, olyan, amit korábban még sose érzett. Gólt, gólokat akart lőni, látni akarta Olívia mosolyát, szerette volna meghálálni a bizalmát, amiért az ő számát választotta és nem valamelyik más társáét. Már nem érdekelte az évekkel ezelőtt tett ígérete, meg akarta ismerni, hiába volt a rajongója, egyszerűen megbabonázta a fiatal lány, akiről túl keveset tudott.
Már a bárban megszületett az elhatározása, hogy bármi áron, de meg fogja tudni, hogy ki is volt Olívia, ahogy azonban összeakadt a tekintetük, már tudta is, hogy mit kell tennie. Nem számított az Olallával együtt töltött öt év, nem érdekelte a kijelentése a rajongóiról, egyedül csak a csendes lány számított, aki megfogta és nem eresztette el egy percre sem, aki túlságosan felkeltette az érdeklődését és hajlandó lett volna mindent feláldozni azért, hogy a közelébe kerüljön. Kihívás volt a javából, viszont örömmel állt elébe és biztos volt benne, hogy végül nyerni fog, kelljen ezért bármit is tennie. Akarta és addig nem is fog nyugodni, amíg az övé nem lesz, mert a zsigereiben érezte, hogy rá van szüksége, hogy benne megtalálja mindazt, amit eddig nem kapott meg soha senkitől.

2 megjegyzés:

  1. Annyira jóóó... Nagyon- nagyon tetszik. :).

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Örülök, hogy tetszik a történet. Remélem, a folytatás is ugyanígy fog tetszeni.

      Üdv,
      Catalina

      Törlés