2016. december 18.

A negyedik

Üdv kedves Olvasó!


Először is nagyon sajnálom, hogy csúsztam a publikálással, nem így terveztem és most nem is akarom leírni, hogy mi miatt történt mindez. Viszont magával az írással nem volt semmi gond, könnyedén ment, bár egy pici bajom van Fernando szemszögével, mivel egy kicsit nagy sietettnek érzem, viszont ha végig gondolom, akkor mégse olyan elképzelhetetlen az egész. Remélem, tetszeni fog nektek?!
A következő fejezettel igyekszem időben érkezni, mivel számomra már tart a szünet. Ráadásul az is igaz, hogy az 5. fejezet nagy része már meg is van, illetve rengeteg elképzelésem is van hozzá. Rég ment már ilyen könnyedén az írás, ráadásul tényleg rengeteg ötletem van, és igyekszem, hogy ne essek a korábbi hibáimba, mert most tényleg szeretném befejezni Olívia és Fernando történetét.
Kellemes olvasást kívánok a 4. fejezethez!

Üdv,
Catalina

A negyedik


Fernando Torres


I wanna know
Nyugodtan, lehunyt szemekkel állt a rázúduló víz alatt, fáradt izmainak jólesett a meleg cseppek kényeztetése, miközben gondolatai ezer felé cikáztak. Rengeteg minden kavargott a fejében, az Olallával való megismerkedésüktől kezdve, az első csókjukon át minden olyan fontos momentum, ami végül odavezetett, hogy teljesen tönkrement minden köztük, amit az elmúlt években felépítettek együtt. Még egy gyerekkori nyaralás során ismerkedtek meg és nagyon sokáig csak egy jó barátja volt, aztán az érzései megváltoztak és öt évvel ezelőtt vette a bátorságot, hogy elhívja randira az akkori egyetlen lány barátját. Bár azóta nem is volt több és most se akart újat. Tisztán emlékezett rá, hogy milyen boldog volt, amikor nem lökte el magától Oli, mikor rászánta magát a csókra, vagy nem utasította vissza, amikor megkérte, hogy legyen a barátnője. Ha valaki, akkor megkérdezi tőle, vagy akár az elmúlt négy évben, hogyan képzeli el a jövőjét, rögtön rávágta volna, hogy a jelenlegi barátnőjével és sok gyerekkel, viszont most már nem lenne ilyen határozott és nem is említené Olallát egy mondatban a gyerekekkel. Már nem tudta volna vele elképzelni a jövőjét, nem voltak boldogok együtt, csak megszokásból voltak még együtt, ebben teljesen biztos volt. A fura érzései és gondolatai ellenére sem jelentette volna ki, Olíviát a jövője részesének akar tudni, mert ugyan sokat beszélgettek telefonon és egyre jobban vonzotta, viszont nem volt arról teljesen meggyőződve, hogy akár egy randira elmenne-e vele. Még az se számított, hogy Ikernek igaza volt és a tudtán kívül, teljesen elcsavarta a fejét, amiért nagyon meg se kellett erőltetnie magát. Elég nehezen akarta elfogadnia a tényt, hogy egy csinos arc és csillogó szempár elég volt ahhoz, hogy elveszítse a fejét, pedig épp ez történt vele.
Tanácstalannak érezte magát, mert abban egyre biztosabb volt, hogy meg akarja ismerni Olíviát, azonban semmi komolyabb elképzelése nem volt még. Tulajdonképpen azt se tudta, hogy honnan jöttek vagy meddig maradnak Lipcsében, bár az is igaz volt, hogy minderre nem telefonon keresztül akarta megkapni a válaszokat, a közvetlen közelében akarta tudni, miközben elmerülhet a kék szempárban. Most kifejezetten zavarta, hogy ennyire el vannak zárva a külvilágtól, aminek valahol mégis örült, az pedig egyáltalán nem volt rendjén, hogy lassan minden gondolatában ott volt a lány, szinte a megszállottja lett. Mindez pedig néhány találkozás és telefonálás után, aminek köszönhetően bele se akart gondolni abba, hogy mi lenne akkor, ha lenne rá módja, hogy akkor találkozzanak, amikor csak akarnak.
– Nevetséges vagy – jegyezte meg gúnyosan magának. Indulatosan túrt bele a hajába, majd elzárva a csapokat, kinyitotta a fülke ajtaját és a törölközőjéért nyúlt. Gyorsan dörgölte végig magát, aztán lazán a dereka köré csavarta a frottír lepedőt, míg egy másikkal a haját kezdte el törölni.
– Hívott Olívia. – Meglepve fékezett le az ajtóban, mikor meghallotta Sergio kijelentését. Eddig mindig ő hívta fel a lányt, amikor pedig felért a szobájukba, annyi üzenetet és nem fogadott hívást látott a kijelzőn, valószínűleg mindet Olallától, hogy inkább elment tusolni. Valamiért akkor eszébe se jutott, akkor a kék szemű, arra pedig egyáltalán nem számított, hogy hívni fogja.
– Mióta hívod te Olíviának? Eddig mindig csak a kis csaj volt. – Kifejezetten idegesítette, hogy így emlegeti, ha valami miatt szóba került és nem is tudta volna megmagyarázni, hogy miért zavarja ez ennyire. Ráadásul mindezzel csak azt érte el, hogy csak még jobban cukkolta őt a hátvéd.
– Amióta totál kezded elveszíteni miatta a fejed, pluszban még engem is meglepett azzal, ahogyan kiosztott téged. Más tuti nem tette volna ezt meg, különben meg úgyis találok majd neki valami becenevet – vigyorgott végig Sese, míg ő értetlenül állt az egész előtt, mivel eddig még egyszer sem szúrta le Olívia. Azt pedig már felesleges lett volna tagadnia, hogy lassan minden gondolatát „megmérgezte”, hiszen ez volt az igazság. – Egyébként nem is értem, hogy gondoltad azt, hogy egy mezt küldesz neki… komolyan mondom, semmi érzéked sincs a nőkhöz! Valami olyasmivel támadott le, mikor felvettem a mobilod, hogy te idióta, hogy voltál képes elküldeni a mezedet?
– Én azt hittem, hogy örülni fog neki. Alá is írtam. – Nem értette, hiszen melyik szurkoló ne örült volna egy olyan meznek, amit egy világbajnoki mérkőzésen viselt a kedvenc csatáruk és még gólt is rúgott benne? Végleg összezavarodott a lánnyal kapcsolatban, mivel korábban nem azt mondta, hogy nem szeretne tőle autogramot, hanem a saját mezére nem szeretne. – Komolyan leidiótázott?
– Ezek után nem is értem, hogy miért csodálkozol ezen annyira. Csoda, hogy egyáltalán még szóba áll veled haver! Legközelebb inkább kérj tanácsot, mert így már az se lepne meg, ha egy vacsorára se menne el veled. Ha kellenék, lent leszek a többiekkel.
– Kösz. – Eddig se volt túl jó kedve, de ez csak még jobban tetézte ezt. Az meg se fordult a fejében, hogy nem fog örülni az ajándékának, azon pedig már csak röhögni tudott, hogy leidiótázta. Az édesanyján és a nővérén kívül egyedül csak Olalla merte megtenni, most viszont itt volt ez a fiatal lány, akivel mondhatni még barátok sem voltak, ráadásul nem is neki mondta ezt, hanem Sergiónak. Arról nem is beszélve, hogy ő csak meg akarta lepni.
Az ágyához sétálva, ledobta a kezében lévő törölközőt, majd a telefonjáért nyúlt és pár másodperc múlva már a füléhez is emelte, miután elindította a hívást. Leülve a matracra, fogalma sem volt, hogy mit fog mondani, mivel ő csak jót akart az ajándékával, ami végül csak bajt hozott a fejére. A térdére könyökölve, a tenyerének támasztotta a homlokát, miközben csak várta, hogy Olívia fogadja a hívását. Eddig sem igazán tudott kiigazodni a nőkön, most pedig csak még jobban összezavarodott és egyáltalán nem hitt abban, hogy ez valaha is meg fog változni majd. Valahol már abban is kezdett kételkedni, hogy a lány szimpatizál-e vele, bár abban még mindig biztos volt, hogy nem játszotta meg magát. Valamiért nem tudta elképzelni, hogy amit eddig látott és kapott belőle az mind csak egy szerep lenne, túlságosan ártatlan volt ahhoz, hogy ilyenre képes legyen, erre esküdni is mert volna akár.
Továbbra is csak a szokásos búgó hangot hallotta, így a fülénél tartva még mindig a mobilt, az éjjeli szekrény felé dőlt, majd magához vette a karóráját, amin megnézte az időt. Meglepve vette tudomásul, hogy már bőven elmúlt tíz óra, ezért is készült megszakítani a hívást, amikor szinte letámadták a vonal túloldaláról.
Te idióta! Tényleg képes voltál elküldeni azt a mezedet, amit a meccsen viseltél? – Köpni, nyelni nem tudott, ilyen intenzitással még soha senki nem esett neki.
– Olívia, ne…
Mégis, hogyan gondolhattad azt, hogy ezt én elfogadhatom? Nem tarthatom meg. – Megkönnyebbülése jeleként nevetni kezdett, hiszen rengeteg minden átfutott az agyán, végül egyik sem talált. Soha a büdös életben nem jutott volna az az eszébe, hogy azért mérges rá a kék szemű, mert véleménye szerint nem fogadhatja el az ajándékát, amit egyébként ő önszántából küldött el, mert tudta jól, hogy sose kérné el tőle, még ha nagyon szeretné, akkor sem. – Ez egyáltalán nem vicces! Tényleg nem tarthatom meg, ez a te emléked.
– Marad nekem elég és nagyon remélem, hogy nem ez volt az utolsó világbajnokságom. Szóval nyugodtan maradhat nálad és szeretném is, ha a tiéd lenne. – Próbálta abbahagyni a nevetést, ami igazán nehezen ment, túlságosan megkönnyebbült. Ráadásul ott volt az is, hogy mindössze pár röpke pillanatra volt szüksége a lánynak, hogy megfeledkezzen a rossz kedvéről, mintha egész nap nem is történt volna semmi sem.
Biztos?
– Igen, biztos. – Elmosolyodott azon a bátortalanságon, amit ez a rövid kérdés magába foglalt, ami szöges ellentéte volt annak a harciasságnak, amivel még a köszönési szándékot is belé fojtotta. Kifejezetten tetszett neki ez a kettősség, hogy nem tudhatta, hogy mire számítson, hogy nem tudta megmondani, mi lesz a következő lépése, míg Olallával hónapok óta ugyanazokat a köröket futották. Ami pedig igazán meglepte, hogy valahogy nem is tudta elképzelni, hogy ez valaha megváltozna, hogy sikerülne teljesen kiismernie Olíviát, hiszen most is úgy vélte, hogy nagyon fog örülni a mezének, erre pedig csak kiabált vele, amit más vele egykorú talán meg se mert volna tenni. – Azért egy picit örülsz neki?
Persze, csak nem érzem úgy, hogy nálam lenne a helye. Én megtartottam volna, és biztos nem adom oda egy vadidegennek. – Ha valaki másról lett volna szó, valószínűleg ő is így vélekedett volna, viszont a kijelentését hallva, csak még erősebben érezte azt, hogy jól tette azt, hogy elküldte a mezét és azt is, hogy fogalma sincs arról, hogy mit is szeretne tőle. Valójában még ő maga se tudta volna ezt megfogalmazni, abban azonban biztos volt, hogy nagyon nem szeretné, ha tényleg csak vadidegennek maradnának.
– Kedvellek Olívia és sejtettem, vagyis inkább csak reméltem, hogy örülni fogsz az ajándékomnak. Az eszembe se jutott, hogy majd így fogsz reagálni! Más lány valószínűleg sikítozva ugrott volna a nyakamba, de ne érts félre, kifejezetten tetszik, hogy nem vagy olyan, mint az átlag. – Már készült volna azt is hozzá fűzni, hogy különlegesnek tartja, de ez már túl rámenős lett volna és nyálas is, amivel pedig csak elijesztené. A túl vonalról érkező hallgatás ezt támasztotta alá, mégis valahol szerette volna, ha tisztában van azzal, hogy tényleg megkedvelte, amennyire ennyi idő alatt csak lehetséges volt. A padlóra szegezte a tekintetét és igyekezett legyűrni magában a késztetést, hogy a lányra zúdítsa az igazságot, hogy a valóság igen messze áll attól, mait a sajtó fest róluk, hogy valójába már szerelmes sem volt, hogy emiatt is figyelt fel rá, hogy az első találkozásuk óta képtelen volt kiverni a fejéből a tekintetét, hogy közel úgy érezte magát és úgy is viselkedett, mint amikor kezdtek megváltozni az érzései Olalla felé, mégis teljesen más volt az egész. Rengeteg minden kavargott benne, amivel valószínűleg csak elijesztené, így annyit tehetett, hogy vár és bízik abban, hogy az idő neki fog kedvezni. – Különben is, te mondtad, hogy azért nem íratod alá a sajátodat, mert azt még hordani akarod. Így pedig megoldottam a problémát.
Köszönöm. – Semmi többet nem mondott a kék szemű, de nem is volt rá szüksége. Szavak nélkül is érezte, hogy pár megfoghatatlan és annál inkább megmászhatatlanabb fal leomlik közöttük, hogy valamivel máris közelebb tudhatja magát hozzá, aminek kifejezetten örült. Újra rá kellett döbbennie, hogy muszáj kis lépésekben haladnia, ami azért is volt előnyös, mert így minden titkára rájöhet, ő pedig mindent tudni akarta. Ráadásul a kapcsolatát is le kellett zárnia, ami miatt remélte, hogy nem lesznek fenntartásai Olíviának, mivel ő nem tudhatta, hogy lassan egy éve boldogtalan volt, hogy pont emiatt nem fogja annyira megviselni a szakítás. Tudta, hogy valamennyire neki is nehéz lesz, csak öt évről volt szó, ezt viszont semmi pénzért nem ismerte volna be, ahogyan azt se, hogy valahol kihasználta a barátnőjét, hiszen már nem volt szerelmes, csak a megszokás rabja. – De azért még haragszom, hogy nekem adtad. El kellene raknod, hogy nagypapi korodban majd legyen mit mutogatni az unokáidnak.
– Szívesen. Arra meg majd ott lesznek az érmek, amiket remélhetőleg nyerünk majd a csapattal. – Hitt magában és a társaiban is annyira, hogy együtt képesek lesznek trófeákat nyerni, hogy ő még sokkal jobb teljesítményt is tud produkálni. Rengeteg beteljesületlen álma volt még, bajnokságot és Bajnokok Ligáját is nyerni akart, ahogyan nemzeti és nemzetközi kupákat is. Ezért kelt fel mindennap olyan bizakodva, olyan elszántan, mert akarta, hogy valóra váljanak az álmai.
Akkor nem lenne jobb, ha inkább pihennél most és a következő meccsedre koncentrálnál?
– Azért arra is szükségem van, hogy el tudjak szakadni a VB-től és ki tudjak kapcsolni…
Nem szeretnék zavarni és gondolom, hogy sokkal szívesebben beszélnél a családoddal vagy a barátnőddel. Csak a mez miatt kerestelek korábban, nem akarlak tovább feltartani. – Értetlenül állt hirtelen váltás előtt, aminek köszönhetően újra azzal a lánnyal találta szembe magát, aki többször is elmenekült előle. Fogalma sem volt, hogy mi olyat mondhatott, amivel erre késztette, mikor ő szívesen beszélgetett vele, akarta és esze ágában sem volt, hogy máris elköszönjön tőle.
– Olívia, azért hívtalak vissza, mert veled akarok beszélgetni és nem mással. Két elég csúnya veszekedésen vagyok túl, szóval semmi kedvem végig hallgatni egy újabb fejmosást. Tudod, Olalla és én… nem minden olyan, mint amit rólunk írtak. – Remélte, hogy ez bőven elég lesz ahhoz, hogy maradásra bírja a kék szeműt, mert ugyan nagyon keveset árult el ezzel a magánéletükről, sok mindent nem mondott ki, de bízott benne, hogy azt érezni fogja, hogy mennyire szüksége van arra, hogy beszéljenek. Ráadásul az is igaz volt, hogy még saját maga sem tudta, hogy mit is szeretne tőle, elijeszteni viszont semmiképp se akarta, mert bármilyen harcias is volt még az imént, újra azzal a kis riadt nyuszi hallgatta, akit nem rohanhat le a gondolataival, érzéseivel. – Csak beszélgess velem, rendben?!
Milyen volt a napod? – Szólalt meg néhány pillanattal később a lány, ő pedig még szélesebben mosolyodott el, miközben órákkal korábban még biztos volt benne, hogy rosszkedvűen fog lefeküdni. Felemelve a tekintetét, a tükörképévvel nézett farkasszemet és hiába állt a szoba túloldalán a tükör a beépített szekrény ajtaján, így is látott magán némi változást. Már nem tűnt olyan fáradtnak és gondterheltnek, mint akár egy fél órája is, mintha valamit megváltoztatott volna azzal Olívia, hogy nem köszönt el mégsem tőle, mintha ezzel visszaadta volna énje azon részét, amit napról napra egyre jobban elveszített.
Hanyatt dőlve az ágyon, elkezdett beszélni, miközben akaratlanul is a mellkasát dörzsölte, ahol egyre könnyebbnek és felszabadultabbnak érezte magát, már sehol se voltak a vállára nehezedő súlyok nyomását sem, mintha csak úgy egyszerűen eltűntek volna. Percekkel később a plafont bámulta és csak hallgatta a barna hajút, a kellemes hangját, amely egyre jobban a hatalmába kerítette. Sose volt még hasonló helyzetben, senkit nem kedvelt meg még ennyire ilyen rövid idő alatt, főleg, hogy alig tudtak találkozni, hogy valakit ennyire a közelében akarjon tudni, mert valójában ez történt vele. Megnyugtatták a beszélgetéseik, maga a hangja és ezért is gondolta azt, hogy a jelenlétével jóval többet is tehetne. Még saját magának is meglepő és hihetetlen volt, de már nem tudta elképzelni úgy a napját, hogy ne hívná fel, hogy ne tudjon valamiféle formában kommunikálni Olíviával, aki jelenleg a mentőöve volt a káoszban, ami az életét jelképezte.

***

Csendesen ült a kispadon és ugyan a tekintetével követte a játékot, azonban a figyelmét a benne tomboló gondolatok harca foglalta le. Tegnap este megígérte Olíviának, hogy csak a focira fog koncentrálni, hogy még egy sms-t sem fog neki küldeni, még ha valószínűleg nem is lesz benne a kezdő csapatban és ezt most tényleg be is akarta tartani, csakhogy reggel Olalla hívása ébresztette. Másodpercekig hirtelen azt se tudta, hogy hol van, aztán csak bámulta a képernyőt és végig az volt a fejében, hogy egyszerűen nem veszi fel, végül valamiért mégis megnyomta a zöld gombot a készüléken. Még most is értetlenül állt a változáson, mivel nagyon is békülékeny hangulatban volt a barátnője, miközben ő egyre dühösebbnek érezte magát, hogy komolyan gondolja azt, hogy pár szép szóval majd helyre tudja hozni az elmúlt egy évet, amikor ő már nem is akarta, hogy bármi megjavuljon. Nem is nagyon figyelt arra oda, hogy éppen mivel akarja visszacsalogatni magához a nő, csak közbe vágva, közölte, hogy ha majd otthon lesz, akkor beszélnek, most viszont fontosabb dolga van, azzal meg is szakította a hívást. Egy része teljesen elítélte a viselkedését, hiszen élete szerelmének hitte nagyon sokáig a barna szeműt, míg a másik jogosnak érezte a nyers közbeavatkozást, mivel már semmi értelme nem volt tovább halogatni az elkerülhetetlent. Mérges volt amiatt, hogy újra manipulálni akarja, amit az édesanyjával is gond nélkül megtett számtalanszor. Iszonyatosan felhúzta ezen magát, és hiába próbált meg lenyugodni, végül csak kikelt az ágyból, majd kisétálva az erkélyre, tárcsázta is a kék szeműt, akiről tudta jól, hogy még alszik.
Az elmúlt években, ha valamiért felvetődött az, hogy szakítanak Olallával, élből elutasította már a feltételezést is, mert ugyan megvoltak a vitáik, azonban egyik sem volt olyan súlyos, hogy azt ne tudták volna megbeszélni, mikor lecsillapodtak. Ebből kifolyólag azt se akarta, hogy haragban váljanak el, hiszen ő volt az első igazi szerelme, sok mindent éltek meg és át együtt, viszont a lelke mélyén már régóta érezte, hogy eljött annak az ideje annak, hogy elengedjék egymást, illetve azt is, hogy végül nem tudnak majd barátokként elválni. Szinte biztos volt abban is, hogy cifra jelzőkkel fogja illetni azért, amiért már is volt valaki, akivel szívesen megismerkedett volna, akit megkedvelt, talán emiatt meg is fogja érdemelni mindent. De ott volt az is, hogy mindezt éreznie kellett volna a nőnek is, aki akár szintén megléphette volna ezt a döntést, mert boldogtalanok voltak és magányosak, csak szenvedtek a kapcsolatukban.
– Kölyök, menj el melegíteni. – Csak bólintott az utasításra, majd kimászva a sorból, ivott pár korty vizet a felé nyújtott kulacsból, miközben a másodedzőt hallgatta. Szó nélkül sprintelt végig az oldal vonal mentén a szöglet zászló irányába, ahol a megszokott gyakorlatokat kezdte el csinálni, míg a lelátón még hangosabbak lettek a szurkolók. Igyekezett mindent kizárni a fejéből, hogy egyedül a rá váró feladatokra tudjon koncentrálni, azonban teljesen nem járt sikerrel. Rengeteg mindent kisepert az eszéből, Olívia viszont ott maradt a hozzá intézett szavaival és azzal a bizonyítási vággyal együtt, ami csakis a lány miatt hatalmasodott el felette.
A mérkőzés nagy részén már túl voltak és mindössze egy góllal vezettek, amin mindenképp változtatni akart, mivel ez nem volt számottevő előny, elég lett volna a részükről egy kis hiba és máris döntetlenre állnak. Szerette volna, ha a csoportjuk élén végeznek hibátlanul, még akkor is, ha így a franciákkal fognak szembe kerülni és bármennyire is a csapatot kellett volna szem előtt tartania a gondolatai között megbújt az a tény is, hogy holnap végre láthatja Olíviát és mindennél jobban vágyott arra, hogy büszke legyen rá. Hallani szerette volna, hogy ugyan most se tartotta izgalmasnak a mérkőzést, de az ő gólja kifejezetten tetszett neki, ami pedig eléggé megijesztette, hogy sokkal nagyobb szüksége volt erre, mint bárki más elismerésére. Plusz motivációt jelentett a számára, bár alig tudott róla valamit és sose kérte volna, hogy a kedvéért bármit megtegyen, mégis ezen volt, mert hallani akarta a dicséretét és a mosolyát is látni akarta, ami csak neki fog szólni.
Talán nem kellett volna hagynia, hogy ennyire a gondolataiba férkőzzön, mivel arra is megvolt az esély, hogy a torna végeztével soha többet nem fogja látni a lányt. Jobban tette volna, ha ezt szem előtt tartja, hogy ne élje bele magát semmibe sem, mert arra se volt garancia, hogy a kék szemű akar-e tőle bármit is. Mégis, ahogy visszagondolt a reggeli álmos hangra, amely ugyan próbálta megszidni az ígérete megszegése miatt, de rövid másodpercek alatt megnyugtatta, és még ha jóformán nem is értette, hogyan lehetséges ez, úgy érezte, mintha nem is beszélt volna Olallával. Minden negatív gondolatát és érzését száműzte csupán azzal, hogy beszélt hozzá, emiatt pedig mérhetetlenül hálás volt neki. A lány döbbentette rá, hogy már rég itt volt annak az ideje, hogy tovább lépjen, hogy ne ragadjon le az első szerelemnél, csak azért, mert már nem tudta elképzelni máshogy az életét, ráadásul különlegesnek érezte magát, hiszen valamennyire a magáénak tudhatta a bizalmát. Egyáltalán nem számított, hogy ismert focista volt, csak azt érezte, hogy ő a szerencsés, amiért akkor látta azt a balesetet és megismerhette a titokzatos lányt, aki tényleg elcsavarta a fejét és ehhez nem kellett semmi sem, mert ugyan lassan megőrült attól, hogy még meg se csókolhatja, de tudta, hogy ha ez is megtörténik, végleg el fogja veszíteni az eszét.
– Torres! – A neve hallatán, visszakocogott a kispadhoz, ahol az edzőjük már várta. – Reyes helyére fogsz beállni és szeretném, ha úgy játszanál, mint az előző két meccsen. Sejtem, hogy problémáid vannak, amiről majd szeretnék veled beszélni, de most ide kell koncentrálnod, mert szükségünk van rád fiam. Megnyugtató lenne, ha két góllal vezetnénk.
– Rendben, mester. – Igyekezett odafigyelni az újra felvázolt taktikára, azonban ekkora már túl magasra hágott benne a versenyszellem és szeme a pályán történteket követte. Nyerni akart és alig várta, hogy a zöld gyepre léphessen, hogy lehetősége legyen gólt szerezni és ezzel mosolyt csalni Olívia arcára.

***

Türelmetlenül dobolt az asztallapon, végig a sétáló tömegen tartva a tekintetét, ami közül néhányan besétáltak az étterem teraszára vagy be az épületbe, de egyikőjük között sem volt az, akire ő olyan nagyon várt. Sejtette, hogy a mellette helyett foglaló Sergio rajta és a viselkedésén vigyorog, mert valójában úgy izgult, mint valami pattanásos tini, akinek végre sikerült elhívnia egy lányt randizni. Lehet, jobban tette volna, ha nem hozza magával a hátvédet, mert tudta jól, hogy minden adandó alkalommal megfogja ajándékozni a megjegyzéseivel, amivel jól be fogja őt égetni. Viszont az is igaz volt, hogy ez nem egy randi, ezért is ült még az asztalnál Raul és Iker is, akiket hidegen hagyott egy újabb bár nyüzsgése, ráadásul kíváncsiak voltak arra a lányra, aki gondolkodás nélkül leszidta, ha úgy adódott. Pluszban pedig ő se szerette volna elijeszteni Olíviát, aki talán el se jött volna, ha azt mondja, hogy csak ő lesz, és azt szeretné, ha ő is egyedül jönne, ennyire már ismerte. Nem akart és nem is volt szabad tolakodónak lennie, nem rohanhatta le, lassan kell a közelébe kerülnie, úgy, hogy ne vegyen észre semmit se, hogy végül majd ne tudjon nemet mondani, minden mással pedig ráér majd foglalkozni. Türelmesnek kell lennie, mert nála aztán végképp nem fognak beválni azok a trükkök, amik másnál azok lennének, ahogyan Olallánál se hatottak ezek, bár vele mégis egyszerűbb dolga volt. A spanyol nő minden ajándékának örült, szerény volt és ő se kért tőle túl sokat, de egyre se mondta azt, hogy nem fogadhatja el, mert nem érdemli meg. Egyedül ő volt az, aki mindig meg akarta lepni valamivel, és ahogyan egyre jobban beindult a karrierje, egyre nagyobb és drágább ajándékokkal lepte meg, viszont a kék szeműnél ez nem fog beválni. Olívia különleges volt, akit egészen biztos nem tudna meghatni valami gyémánt ékszerrel vagy méreg drága ruhákkal, ezzel már tisztában volt és azzal is, hogy ehhez mérten is kell viselkednie vele.
A karórájára pillantva, egyetlen szava sem lehetett, hiszen a megbeszélt időig még volt néhány perc, ők érkeztek korábban. Már készült volna bekapcsolódni a beszélgetésben, mikor meglátta a mosolygó Olíviát, aki Zórával beszélgetett, ő pedig teljesen megfeledkezett mindenkiről és pislogás nélkül bámulta a kék szeműt, aki megállt az elkerített terasz bejáratánál. Az eddigieknél is fiatalabbnak tűntek a vonásai, még tündéribb volt a kiengedett hajával és érezte, hogy nem fog ahhoz egy csók se kelleni, hogy végleg elvesszen. Még nem vették észre őket, minden bizonnyal a címet egyeztették, amit elküldött neki üzenetben, így volt alkalma arra, hogy tüzetesebben végig mérje a lányt, amit valószínűleg rajta kívül még sokan mások is megtettek. Jó pár méter volt köztük, de így is látta, hogy nincs rajta több réteg vakolat vagy más felesleges cicoma, természetes volt, ahogyan eddig mindig, ami kifejezetten illet hozzá. Aztán szeme tovább vándorolt a nyakán át a mély kivágásra, amely csak úgy ordította, hogy nincs rajta melltartó, amire fészkelődni kezdett a székén, miközben kénytelen volt egyet nyelni a gondolatára. Azt már eddig is megállapította, hogy nagyon vonzó, hogy őt kifejezetten vonzotta, hogy ha úgy adódna, biztos nagy élvezettel fedezné fel a testét, mert ugyan nem voltak nagyok a mellei, de formásak voltak és nem is tudta elszakítani a tekintetét a mellkasáról. Hogy a francba ne élvezte volna, mikor már nem egyszer elképzelte meztelenül, ahogyan néha már azt is, hogy legszívesebben mit csinálna vele, ennek ellenére nagyon is meglepte ez a kihívó ruha, ami ahhoz az ártatlan Olíviához, akit ő megismert egyáltalán nem illet. Ha nagyon rosszindulatú akart volna lenni, akkor szándékosnak veszi a megjelenését, hogy ezzel akarja becserkészni őt és tagadhatatlanul is sikere lenne, viszont a lelke mélyén érezte, hogy nincs ilyen szándéka, nem tenne ilyet, még vele sem, az ismert focistával. Ráadásul ott volt az is, hogy ha képes lenne elszakítani a tekintetét a melleiről, akkor észrevenné, hogy egyébként egy igazi angyalnak néz ki, aki már mosolyogva tartott feléjük és egyes egyedül csak a magáénak akarta tudni.
Lassan pillantott végig újra a bő ruhába bújtatott testen és csak reménykedni tudott abban, hogy senkinek sem tűnt fel, hogy mennyire megbámulja a fiatal lányt, hogy ha lehetséges lenne, már a szemeivel levetkőztette volna. Szinte felfalta a tekintetével és emiatt tartotta már rossz ötlet a vacsorát, mert ugyan mindennél jobban szeretett volna vele találkozni, de ha végig szembe fog vele ülni, nem volt meggyőződve arról, hogy képes lesz nemcsak a melleit bámulni, amit csak egy vékony anyag takart el előle, és a ruha pántjait is nagyon könnyen letudná csúsztatni a válláról… Nem lett volna szabad ilyen kiéhezetten ide jönnie, de mégis honnan tudhatta volna, hogy a mindig visszafogottnak és ártatlannak kinéző Olívia most ilyen kívánatosan fog kinézni, akit meg is fog kívánni?
– Hát, nem egy szende szűz jut róla az eszembe, akiről te idáig beszéltél. És róla sem. – Bökött a fejével a lányok felé Sergio és nagyon nem tetszett neki az Olíviára tett megjegyzése, ami csak azt jelentette, hogy ugyanúgy megbámulta, ahogyan azt ő is tette. A lány hívása óta többször is szóba került, ami neki azért is volt jó, mert így rádöbbent, hogy tényleg érdekli, és nemcsak némi fellángolásról van szó, ami idővel elmúlna. – Nyugi Nando, engem nem vonz a liliomtiprás gondolata. Sokkal jobban kedvelem a tapasztaltabb nőket, mint amilyen ő is. – Nem lepte meg, hogy a hátvéd egyből felfigyelt Zórára, aki valószínűleg keresztbe lenyelné a mondata miatt, ami ő sem fog megúszni, mert már látta a karamell színű szemekben, hogy neki bizony feltűnt, hogy mennyire megbámulta a barátnőjét. Csak abban tudott reménykedni, hogy a kék szemű valami csoda folytán nem figyelt fel erre, mert ha nem így lenne, akkor minden bizonnyal igazán rövid vacsora elé néznek. – Azért a ruhát hagyd rajta. Nem tűnik olyannak, aki benne lenne egy nyilvános szexben.
– Barom – szúrta halkan még oda, majd nem is foglalkozva a röhögő Sesével, felállt a helyéről és a lányok elé sétált. Csak azt ismételgette magában, mint egy mantrát, hogy mindkettőjükre figyeljen oda és ne csak a nála egy fejjel alacsonyabbra, akit aztán ne is sajátítson ki az este hátra lévő részére. – Sziasztok.
– Szia! – Váratlanul érte az a lelkesedés, amivel köszönt neki Olívia, amivel megtette az utolsó pár lépést hozzá, majd minden bizonnyal arcon akarta puszilni, de a magasság különbségnek köszönhetően csak az állát érte el az ajkaival. Pár röpke pillanat volt csak, arra viszont bőven elég, hogy magába szívja a lágy virágillatot és elraktározza magában a puha, könnyed érintést. – Sokat vártatok?
– Nem, pár perce ültünk le. A nővéred?
– Bepasizott, így én figyelek a csajszira – közölte Zóra, miközben hozzá lépve üdvözölte. Mindez felért egy figyelmeztetéssel, amit próbált is az eszébe vésni és csak reménykedett abban, hogy majd szem előtt is tudja tartani. Azt viszont nem tagadhatta, hogy már rég nem volt egy kölyök, aki szégyenlősen és lesütött szemmel állna a gyönyörű lány előtt. Ő már túl romlott volt ahhoz, hogy ne élvezze ki a társaságát, hogy most nem volt olyan visszafogott, mint korábban, hogy hidegen hagyja a látványa, hogy ne mozgassa meg bizonyos testrészeit és ne dolgoztassa meg a fantáziáját, hogy mi mindent tehetne akkor, ha megkaphatná akár csak egy éjszakára is, amivel minden bizonnyal nem érné be. Férfi volt és egyre jobban kívánta a kék szeműt.
– Még szerencse, hogy két hónap múlva betöltöm a tizennyolcat – az iróniától csöpögő kijelentésre felkapta a fejét. Egy része megdöbbent, mivel jó pár évvel fiatalabbnak gondolta, míg egy másik megkönnyebbülve mosolyodott el, hogy nem kell orvoshoz fordulnia a képzelgései miatt.
– Mi lenne, ha nem sajátítanád ki őket? – Sétált mellé a megnyerő mosolyával az andalúz, míg ő csak Olíviát nézte, aki ugyan a barátja felé fordult, de semmi jelét nem látta, hogy bármilyen hatást is gyakorolna rá. Pont úgy, ahogyan saját magával kapcsolatban is érezte, mert ugyan tetszett neki, ahogyan köszöntötte, mégsem érezte magához közelebb, pedig hihetetlenül vágyott rá. – Helló Szépségem!
– Angyalka, ő meg ki a franc? Ismernem kellene? – Kissé kikerekedett szemekkel nézett Zórára, aki tényleg tanácstalanul fordult a mellette állóhoz. Mind a ketten nehezen bírták visszatartani a nevetésüket, míg Sergio arcára fagyott a mosolya. Sose fordult még az elő, hogy a nagy Sergio Ramost ne ismerte volna fel egy nő, hogy ne olvadt volna egyből a karjaiba, amivel előszeretettel dicsekedett neki is a barátja.
– Ne röhögj, mert a végén meggondolom magam és még előtted lecsapok rá – szűrte a fogai között bosszúsan a hátvéd, amitől egy kissé csillapodott a jó kedve. Eddig valamiért az eszébe se jutott, hogy bárkivel meg kellene küzdenie a lány figyelméért vagy ő magáért.
– A-a barátocskám! A szőke herceg jöhet, de a lovász fiú már nem. Casanovákra nincs szüksége. – Hihetetlenül jólesett neki a nő kijelentése, mert eddig is érezte, hogy neki semmi baja nem lenne azzal, hogy a barátnője iránt érdeklődik, de most úgy érezte, hogy mindenki más is így állna hozzá. Vagy legalábbis kevesebb fenntartással fogadná a közeledését. Ennek ellenére tudta jól, hogy minden egyes lépését jól át kell gondolnia, mert ha csak egy picit is megbántaná Olíviát, egészen biztos, hogy kiherélnék érte.
– Miért érzem azt, hogy rólam van szó? – Talán költői kérdés volt, de ez is zavarta. Szerette volna, ha tisztázhatnák azt, hogy mit is akar tőle, azonban rögtön megjelent előtte egy vészvillogó, ami emlékeztette, hogy jelenleg kapcsolatban van és nem az előtte állóval, aki teljesen elhatárolódna tőle, ha akár csak elhívná egy randira.
– Mi az, hogy lovász fiú? – Háborodott fel szinte rögtön Sese, míg ő csak a tőle fél méterre állót nézte, aki számára egy teljesen érthetetlen nyelven kezdett el beszélni. Kíváncsi volt, hogy vajon mit mondhat, de teljesen lekötötte a tény, hogy ha kell, bármi lesz a számára, ha az azt jelenti, hogy azzal a közelében tudhatja. Nevetséges volt, viszont akarta Olíviát minden egyes porcikájával együtt, aki eszeveszett sebességgel rázta fel a megszokásból, aki vonzotta, mint a mágnes, aki megmozgatta a fantáziáját és akit megkívánt. Tudni akart róla mindent, minden apró titkát, amivel olyan szinten magába tudja majd bolondítani, hogy ugyan úgy akarja, ahogyan ő is. Hamar érkezett számára a felismerés, hogy nem számít, hogy valaki várja-e haza a lányt, hogy valaki szereti, ha csak egy kicsit is kedveli a lány és nem csak a kedvenc focistáját látja benne, akkor mindent meg fog azért tenni, hogy az övé legyen. Csak imádkozni tudott azért, hogy ne legyen barátja, hogy ne csak egy focista legyen a számára, mert már semmi pénzért nem akart lemondani róla, az ő gyönyörű és különleges szurkolójáról.

4 megjegyzés:

  1. Örülök,hogy visszatért ez a történet,mert eléggé hiányoltam a befejezést a múltkor és remélem meg lesz a Happy End,legyen az Fernando vagy bárki más mellett :) Bár már nem emlékszem mindenre a korábbi sztoriból,de nagyon várom ennek a folytatását :)
    Csak így tovább :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Mindig jó olyan véleményét olvasni, aki a korábbi verziók közül bármelyiket is olvasta, szóval köszönöm, hogy írtál. Most teljesen biztos vagyok benne, hogy végig viszem a történetet, bár ha az Egy spanyol csókját olvastad korábban, akkor ez addig nem fog eltartani. Ahogyan a nyitó bejegyzésben is írtam, ez annak a történetnek az előfutára tulajdonképpen. Réges-régen pont így kezdődött el Olívia és Fernando története, nem úgy, mint az előbb említett sztoriban.
      Remélem, tetszeni fog a folytatás.

      Üdv,
      Catalina

      Törlés
  2. Sziaa. Nagyon tetszik. Várom a következő részt! 😉

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Örülök, hogy tetszett! Köszönöm, hogy írtál.

      Üdv,
      Catalina

      Törlés