2017. március 5.

A nyolcadik

Üdv kedves Olvasó!


Nos, mielőtt még bármiről írnék, talán néhányan láttátok Fernando horrorisztikus sérülését? Csak visszajátszásokat láttam, de borzalmas volt, szóval inkább bele se gondolok, hogy a családja, hogyan érezhette magát. Az viszont, ahogyan a stadionban lévők, hogyan reagáltak a balesetre, nagyon beszédes volt. Ha valaki nem látta, akkor inkább ne is nézze meg, én is jobban jártam volna, csak hát engem ketten is értesítettek, hogy láttam-e... minden esetre szerencsére csúnyábban nézett ki az egész, mint amennyi baj származott belőle.
A szavazás a tegnapi nap folyamán le is zárult, és ahogyan én titkon arra számítottam is, az nyert, hogy olvasni lehessen a korábbi verziókat is. Volt két szavazó, aki inkább az itt olvasható részek érdekelnek, és mivel én is szeretnék ezzel haladni, így ide fogok mindenképp koncentrálni. Azért persze a régi verziókkal is fogok foglalkozni, azokon a hétvégén nincs itt friss fejezet, várhatóan ott lesznek megosztva az átolvasott fejezeteket. Amint felkerül az első, itt is értesíteni fogok mindenkit, egy linkkel együtt.
Magáról a fejezetről most szándékosan nem akarok sokat írni, mivel ez egy elég meghatározó rész lesz, ami a későbbiekre is kihatással lesz. Igazából még két jelenettel meg akartam toldani, de végig gondolva, jobb, ha az már a következő fejezetben lesz benne. Remélem, tetszeni fog nektek?!
Kellemes olvasást kívánok a 8. fejezethez!

Üdv,
Catalina

A nyolcadik


Molnár Olívia

Dreamworld
A lemenőben lévő nap narancssárgára festette az égboltot, amit csendesen, elgondolkodva nézett, miközben hazafelé sétált. Elvarázsolta a látvány, az esőtől lehűlt levegő jótékonyan simogatta felhevült bőrét, miközben légzése egyre jobban lecsillapodott. A kimaradt futásai egyikét pótolta, így a már reggel megtett méterek után, újabb köröket rótt le a mondhatni közeli parkban. Azt pedig még magának se akarta bevallania, hogy sokkal inkább azért jött el újra, hogy kiszellőztesse a fejét és megfeledkezhessen egy kis időre mindenről, főleg Fernandóról. Tegnap elég zaklatottan hívta fel és olyan gyorsan hadart, hogy alig fogott fel valamit a mondani valójából, ráadásul az se segített, hogy egy zsúfolt és hangos bárban voltak, és ahogy ez tudatosult is benne, hogy nem otthon van, igen hamar elköszönt tőle a focista. Igazság szerint még örült is annak, hogy nem beszélgettek túl sokat, még nem tudta magában rendezni a gondolatait a korábbi hívásával kapcsolatban, egy újabbra pedig egyáltalán nem volt felkészülve. Pluszban bármit is ígért a másik, pesszimista énje kezdett egyre erősebb lenni és ez ragaszkodott ahhoz az elméletéhez, hogy hamarosan el fognak maradozni a telefonok, amíg végül teljesen meg nem szűnnek, csak idő kérdése volt az egész.
Megállva a piros jelzésnél, csak nézte az elhaladó autókat, miközben érezte, hogy valaki figyeli. Ugyan még mindig meglepődött ezen, pedig már jó pár napja kezdődött, pontosabban, amióta megjelent az a pár fotó a vacsorájukról, amit ezek szerint elég sokan láttak. Nem akart hátra pillantani, de győzedelmeskedett felette a kíváncsiság, maga mögé nézett, ahol egy csapat vele egykorú, vagy pár évvel idősebb fiatalt látott. A kereszteződéshez tartottak, ahol ő is várakozott és rögtön kiszúrta a fürkésző zöld szempárt. Pár pillanatig időzött csak a pasi megfigyelésével, aztán csak visszafordult és átsétált a szabad jelzésen. Továbbra is magán érezte az ismeretlen tekintetét, ami miatt eszébe jutott Emmáék legutóbbi hegyi beszédét, hogy magának nyugodtan tagadhatja a tényt, de nemcsak a spanyol csorgatja utána a nyálát, csak észre kellene vennie. Természetesen miután jobban lett, kifaggatták, hogy mi is történt a vacsora után és azt is kénytelen volt bevallani, hogy a franciák elleni mérkőzés után felhívta a támadó. A következőről már nem is mert beszélni, mivel az még beszédes volt, hiszen akkor konkrétan elhangzott, hogy szeretne vele randizni. Kénytelen volt elgondolkodni azon, hogy talán tényleg ő nem vette észre a nyilvánvaló jeleket, hogy bizony érdeklődnek utána többen is és egyedül magának köszönhette azt, hogy tizenhét évesen még nem volt senkije sem. Ez benne eddig fel se merült, végig úgy volt vele, hogy nem figyel rá úgy senki se, legalábbis olyan nem, akinek szeretne igent mondani. Talán egy picit válogatós volt, de azt szerette volna, ha az, akiben megbízik, akinek minden titkát elmondhatja, akinek teljesen megnyílik, olyan legyen, aki szemtől szemben is akarja és nem csak üzeneteken keresztül.
Kikapcsolva a lejátszóját, kihúzta füléből a fülhallgatót és alig kellett sétálnia pár percet, hogy megérkezzen a kapualjba. Úgy ütötte be a kódot, mintha az elmúlt években minden nap ezt tette volna, pedig alig két hete voltak ott és hamarosan indulnak is haza. Valahol már vágyott haza, hiányoztak neki a szülei és elege volt a németek karattyolásából, viszont az is igaz volt, hogy jól érezte magát, hogy nagyon is örült annak, hogy a nővérével lehetnek. Rengeteg élménnyel gazdagodott, új helyeken járt és sok új ismeretségre tett szert, amiről nem feledkezhetett meg, azonban kezdett számára mindez már túl sok lenni, az ő élete ennél sokkal nyugodtabb volt, nem volt hozzászokva a pezsgéshez. Annyi minden történt ilyen rövid idő alatt, hogy nem is tudta, hogyan lesz képes elmesélni, ha hazaért, mert azt tudta jól, hogy a csapatból a lányok, amint megtudják, hogy kint volt egy mérkőzésen, minden apró részletről tudni akarnak majd. Meg persze a focistákról is, akikkel találkozott.
Lassan indult el felfelé a lépcsőn, miközben próbálta megsaccolni az időt, de valószínűleg már landolt a szülei gépe Tenerifén, így bármikor hívhatják őket, ahogyan azt megígérték. Ez volt az első kettesben töltött nyaralásuk hosszú idők óta, mert ugyan ő szívesen otthon maradt volna korábban, de mindketten ragaszkodtak ahhoz, hogy hármasban menjenek, mivel Emmának a nyarai elég zsúfoltan alakultak az ügyvédi irodában vállalt munkája miatt. Ráadásul már pont itt volt az ideje, hogy az édesapja elfogadja azt a tényt, hogy már nem az a kislány, akinek fognia kell a kezét, hogy ne essen el, akinek még mindig gondolta. Bár azzal is tisztában volt, hogy csinálhatnak mindketten bármit, vagy mondhatnak, ez sose fog változni, sose fogják igazán elengedni a kezüket. Főleg neki, hiszen ő volt a kicsi, akinek még semmi komolyabb elképzelése nem volt a jövőjét illetően, persze megvoltak a saját álmai, azonban még nem gondolt bele túl komolyan, hogy mi lesz, ha leérettségizik. Ha véletlen ugyanarra az elhatározásra jutna, mint a nővére, az apjuknak el se merné árulni, mert ugyan nem beszélné le és támogatná is, ahogyan Emmát is, de tudta jól, hogy kicsattanna az örömtől, ha egy pesti egyetemet vagy főiskolát választana és otthon maradna.
Az utolsó lépcsőfordulóba ért a lakás emelete előtt és már rakta is volna lábát az első fokra, mikor felnézett és rögtön meg is torpant. Azonnal felismerte a tőle pár méterre ülőt, aki lehajtott fejjel bámult maga elé, aztán mintha megérezte volna a jelenlétét, fel emelte a tekintetét és az ő döbbent arckifejezése helyett, elmosolyodott. Döbbenten pislogott, egy hang se jött volna ki a torkán és komolyan eltöprengett azon, hogy csak odaképzeli a férfit, hogy csak hallucinál. Másodpercekig állt még egy helyben, aztán igazán lassan indult el újra, miközben le se vette a szemét a továbbra is nyugodtan ücsörgőről, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetne. Fáradtnak látta, ami a történtek után nem volt meglepő, a mosolya mégis valódinak tűnt, mintha nem is szakítottak volna a barátnőjével. Pár lépcsőfokkal korábban állt meg, így szem magasságban voltak, majd minden előjel nélkül mutató ujjával megbökte a térdén támaszkodó karját.
– Hogy a francba kerülsz te ide? – Rántotta vissza a kezét, mintha égette volna az érintés és talán egy kicsit túl nyersen fogalmazta meg a kérdését is, viszont mentségére legyen, hogy hihetetlenül meglepődött. Ha csak egy perccel is korábban kérdezték volna meg azt, hogy találkoznak-e még valamikor, kapásból nemet mondott volna, most mégis ott volt tőle egy karnyújtásnyira, hatalmas vigyorral az arcán, ő pedig képtelen volt a gondolkodásra. Hirtelen minden gondolat, minden szó eltűnt a fejéből, mintha sokkot kapott volna és egy picit úgy is érezte.
– Megéheztem.
– Micsoda? – A kijelentést hallva még jobban megdöbbent. Egyszerűen már azon sem tudott túljutni, hogy nem képzelődik, a válaszán már nem volt kapacitása gondolkodni. Teljesen leblokkolt.
– Megígérted, hogy egyszer majd velem vacsorázol és én megéheztem. Szóval mit szeretnél enni? – Már a kézzel fogható tényt sem tudta hová rakni, így azzal a könnyedséggel, amivel mindezt elmondta meg se próbálkozott. Hitetlenkedve állt az egész előtt, főleg, hogy csak most szakítottak, valószínűleg ezért sem akarta elhinni, hogy tényleg ott van és a megígért vacsorát akarja megvalósítani. Mégis mindezt felül múlta az a gondolat, amikor az eszébe jutott, hogy egyébként nem kellene Lipcsében lennie, már nem volt ott dolga, mégis visszajött és vele akart vacsorázni. – Vagy nincs kedved hozzá?
Nem mondott semmit, csak felemelte tenyerét, mert szüksége volt pár pillanatra, hogy összekaparja a gondolatait, jelenleg minden darabokra hullott szét körülötte és fogalma sem volt, hogy mit kellene mondania vagy tennie. Szótlanul indult meg újra, kikerülve az időközben felemelkedő férfit, tusolni akart, hogy kitisztuljon a feje, azonban a csuklójára kulcsolódó ujjak megállították és azzal a mozdulattal, vissza is fordították. Már nyitotta volna ki a száját, hogy végre kibökjön valamit, azonban újfent csendben maradt, hiszen a játékos csak magához húzta és szorosan fonta köré a karjait. Másodpercekig állt mereven az ölelésben, aztán kezdett áthatolni az agyán a melegség, így lehunyva szemét, csak közelebb bújt az izmos testhez és ismét nem mondott semmit se. Elengedte magát, nem foglalkozott azzal, hogy nem tud mit kezdeni azzal, hogy ott van, csak hagyta, hogy körbe vonja az illata és a biztonság érzete. Korábban sose ölelte magához, puszival köszöntötték egymást, de ez valahogy más volt, nem az üdvözlésnek szólt, annál jóval többet jelentett.
– Tényleg a vacsora miatt vagy itt? – Dőlt hátra kissé felsőtestével, hogy a barna szempárba tudjon nézni. Abba viszont bele se gondolt, hogy milyen közel is vannak egymáshoz, mindez csak akkor tudatosodott benne, amikor megérezte, hogy még szorosabban fonódnak köré a karok és pislogás nélkül bámulja a száját.
– Elég nyomós érv volt, hogy igent mondtál. – Nézett fel végre a szemébe, neki pedig egy hatalmasat dobbant a szíve. Nem tudta volna megmondani, hogy pontosan mit is látott a csokoládébarna íriszekben, hogy ezt az okozta-e, hogy szakítottak, bármi is volt az, hatással volt az egész testére, amit a közelsége csak tovább fokozott. Teljesen megfeledkezett mindenről, arról, hogy alig vágyott arra, hogy tusolás után letusoljon, most csak állt ott Fernando ölelésében, mintha az olyan természetes lenne még számára is.
– Ta… – nem fejezte be, a zárt ajtó mögül érkező sikoly megakadályozta ebben és ki is zökkentette. Rögtön zavarba jött és azonnal elhúzódott a focistától, mintha mégse lenne olyan jó az, amit éppen tesznek. – Régóta itt vagy?
– Talán egy negyedórája – érkezett a kissé csalódott válasz, miközben a lakás ajtajához sétáltak, majd becsengetett. Nem mert felnézni, nem akart szembesülni azzal, hogy az iménti hangulat változást azzal érte el, hogy ellépett tőle, azonban azt se tudta, hogy mi mást tehetett volna. Ő nem az a lány volt, aki egyszerűen kezeli az ilyen helyzeteket, jelenleg nem is hitte, hogy ez bármikor is megváltozna, bár az már így is haladás volt, hogy nem rohant el rögtön, amikor közeledett felé a spanyol.
– Biztos, hogy csak negyedórája vagytok itt? – Pislogva nézett be a nappaliba, miután a nővére kinyitotta a bejáratot és csak annyit látott, hogy odabent Zóra a teljesen megdöbbent Sergiót csókolja nagy hévvel. Azzal tisztában voltak, hogy nagyon is tetszik neki az andalúz, viszont arra egyáltalán nem gondolt, hogy ha újra találkoznak, így fog reagálni. – Lemaradtunk valamiről?
– Megkaptam! – Jelentette ki hatalmas mosollyal Zóra, miközben már el is engedte a hátvéd nyakát, aki bambán bámult utána. Másodpercekig gondolkodott, hogy miről is lehet szó, hirtelen semmi sem jutott az eszébe, amit ennyire akarhatna a karamell szemű. – Az ösztöndíjat Madridba. Ősszel ott fogok kezdeni az egyetemen.
– Ez szuper. – Mosolyodott el és ölelte magához barátnőjét. Hónapok óta erről beszélt, főleg, miután beadott minden papírt és a végeredményt várta, neki pedig már ki is ment a fejéből. Ráadásul azt is igyekezett kiverni a fejéből, hogy így mondhatni egyedül fog maradni, nem volt szabad erre gondolnia.
– Ezt meg is ünnepelhetnénk akkor. Vacsorázhatnánk, aztán majd kitaláljuk, hogy mi legyen – vonta meg a vállát Sergio, akiről sütött, hogy még mindig annak a csóknak a hatása alatt állt.
– Akkor megyek tusolni. – Nem várt semmilyen reakcióra, csak elindult a fürdő felé, miközben áthúzta a fején a topját. Tudta jól, hogy észrevették a kisebb zavarát, amire minden bizonnyal később rá is fognak kérdezni, amire semmiképp se akar majd válaszolni. Szerette volna elkerülni az esetleges szóváltás, így mindenképp ki kell valami indokot találnia, hogy mi miatt van kissé szomorú kedve.
– Siess, mert még ki is kell magunkat csípnünk.

Csendben ült az asztalnál, amire csak rákönyökölt és a tenyerében nyugtatta az állát. Hallgatta az épp folyó beszélgetést, ami Madridról folyt, amibe nem igazán csatlakozott be, pedig többször is járt már a családjával a spanyol fővárosban. A legutolsó látogatásuk legalább öt éve volt ugyan, de pontosan emlékezett mindenre, ahogyan arra a Real mérkőzésre is, amire kimentek az édesapjával. Örök élmény volt minden egyes alkalom, ahogyan maga a város hangulata és a felszabadult élet stílus is, ami az ott élőket jellemezte. Zóra még sosem volt, így egyenesen itt Sergio szavait, aki nem meglepő módon már fel is ajánlotta neki, hogy majd szívesen meg is mutatja neki a várost az se döbbentette volna meg, ha nagyon elnyúlna ez és a napot egy vacsorával zárnák majd, aztán pedig ki tudja, hogy mi fog még történni. Viszont azon már eltűnődött, hogy a köztük lévő vonzalom még neki is feltűnt, ami csak azt mutatta, hogy azt a csókot, ami a nappaliban történt újabb fogja követni, talán még ma este.
– Máskor szólj, ha fázol. – Jobbra fordult Fernandóhoz, miután a hátára terítette a pulóverét és csak ebből döbbent rá, hogy valójában tényleg fázott. Halványan mosolyodott el, miközben az egyik keze továbbra is a hátán pihent, csak lecsúszott a derekára, ahol a ruhája anyagán is érezte a melegségét. Ugyanolyan figyelmes volt, mint korábban, kívánhatni se tudott volna többet, míg a tekintetében látta, hogy ugyan jól érzi magát, de sokkal szívesebben lenne vele kettesben és folytatná azt a beszélgetést, amit korábban félbe szakítottak. – Minden rendben?
– Persze…
– Ugyan miért nem mondod el neki az igazat, hogy savanyú a szőlő, mert most nem veled történt a jó? – Döbbenten pislogott a vele átellenben ülő Zórára, aki igen dühös tekintettel fürkészte őt. Magyarul ejtette ki a szavakat, az asztalnál így is megfagyott a levegő, miközben érezte, hogy hamarosan el fog szabadulni egy kisebb fajta pokol. – Ne nézz így! Tudod jól, hogy miről beszélek Olívia.
– Fog…
– Na ne! Ezt nem fogod most eljátszani velem. Amióta elmondtam, hogy megkaptam az ösztöndíjat, csak magadat sajnáltatod, amikor velem együtt kellene örülnöd, mint egy rendes barátnőnek. – Az elevenébe vágott, mert bármennyire is igyekezett tagadni, részben igaza volt. Árulása jeleként, csak lesütötte a szemét és próbálta felkészíteni magát mindarra, ami még következni fog, hiszen tudta jól, hogy ennyinél nem áll meg. Volt már ebben tapasztalat, nem először fordult elő, hogy igazán nyersen a fejéhez vágja a véleményét, ami nem is volt meglepő, mivel tűz és víz voltak ők ketten. Azt pedig sehogy se tudta tagadni, hogy a gondolatai között ott bujkált az, hogy egyedül marad otthon, hogy Emma után ő is elköltözik és valójában nagyon kevés barátja volt, akik többet tudtak volna róla, mint amit láthattak. – Mindig ezt csinálod, ha valami nem veled történik. Azt mindig is leszartad, ha más örül valami miatt, csak az számít, hogy veled nem történt semmi sem.
– Zóra!
– Nem Emma, elég volt a húgod kicsinyes önzőségéből. Úgy csinál, mintha csak körülötte foroghatna a világ! Hagyja, hogy szerencsétlen pasik körbe ugrálják, aztán amikor arra kerülne a sor, hogy viszonozza, pofára ejti őket. – Némán törte a szavak áradatát, végig arra összpontosítva, hogy ne vegye magára ezeket, amit azzal magyarázott, hogy be van csiccsentve. Ki akarta zárni az egészet és próbált valami kellemesebbre gondolni, de az újabb mondatok az agyába égtek, amitől tudta jól, hogy sose fog megszabadulni. – Fogadjunk, hogy már most azon agyalsz, hogyan fogod leépíteni Fernandót, ha meguntad őt is, igaz? Komolyan, pasi legyen a talpán, aki neked meg tud felelni, mert ő aztán mindent megtesz a kisasszonyért, de még ez se lesz elég, miközben egy szavad se lehet rá. – Csak lehunyta a szemét, míg már magán érezte a mellette ülő tekintetét, ami várta volna, hogy elmondja, hogy mi történik. Ehelyett csak továbbra is ült mozdulatlanul és valójában tényleg azon gondolkodott, hogy fog megszabadulni tőle és mindenki mástól, aki jelen volt. Nem akarta tovább hallgatni, főként azért, mert jórészt igaz volt és szembe nézni se akart azzal, hogy valójában mennyire önző tud lenni, amire már nem először hívták fel a figyelmét. – Azt meg nagyon megköszönném, ha az én estémet, meg úgy az egész nyaralásomat nem csesznéd el, csak azért, mert veled ellentétben nekem megvalósulnak az álmaim és boldog is vagyok.
Csak egy halk oké-t mondott, majd felállva a székéről, nem törődve semmivel, magához vette a táskáját és elindult az asztalok között. Szeretett volna minél messzebbre kerülni, emiatt sem foglalkozott azzal, hogy mi történik a helyüknél, hogy Zóra folytatta-e volna tovább, vagy már befejezte-e, csak sietve haladt tovább, ahogyan a rábeszélt magas sarkúban bírt. Enyhén remegő kezekkel akasztotta a vállára a pántokat, miközben már ki is sétált a körbe kerített teraszról, majd körbe se nézve, elindult abba az irányba, amerre a hazavezető utat sejtette. Könnye szúrták a szemét, amiket igyekezett visszatartani, illetve mindazt, amit az elmúlt pár perc okozott, mintha meg se történt volna, pedig tisztában volt vele, hogy ezt sose fogja elfelejteni. Főleg, hogy minden bizonnyal el akar majd beszélgetni vele Fernando és ahogy elmeséli a korábbi, egyébként nem létező pasi ügyeit, valószínűleg már többet nem is fogja látni. Ugyan, azzal nem kergetheti magát ábrándokba, hogy majd megérti, hiszen egy épp elméjű férfi se foglalkozna vele, amikor eddig mindenkit eltaszított magától, vagyis ahogyan megfogalmazták, kihasználja őket.
Hirtelen fékezett le, nem törődve azzal, hogy bárki beleütközhet, csak levette a gyilkos cipőt, majd egy kézbe fogva, tovább menekült az étteremtől, ahogyan azt olyan sokszor megtette már. Nem akart gondolkodni, se érezni, egyszerűen szeretett volna minél előbb haza jutni, hogy az ideiglenes szobája biztonságos falai közé zárkózhasson és elbújjon a takaró alá. Talán túl gyerekes elképzelés volt, talán ideje lett volna szembenézni a történtekkel, azonban nem érezte elég erősnek magát, főleg, hogy ötven százalék esély volt arra, hogy ismét az fog történni, mint mindig és bármennyire is akarja azt, ami lehetne a focistával, a végén meg fog futamodni és lemarad valami olyanról, amire már nagyon régóta vágyott.
– Olívia várj! – Hallotta ugyan, hogy neki szólnak, de esze ágában se volt megállni, még neki sem. Egyáltalán nem akart a történtekről beszélni, amit biztos nem fog megúszni, hiszen a férfinek is köze volt hozzá, joga van tudni, és ha megtudja, akkor faképnél fogja hagyni, amit aztán végképp meg is érdemelt. Máris ott volt az újabb bizonyíték az önzőségére, meg a gyávaságára is, mert ahelyett, hogy helyesen cselekedne, csak homokba dugta a fejét ismét. – Hé! – A felkarján érezte meg a gyengéd, de annál inkább határozottabb szorítást, aminek köszönhetően lefékezett. Lassan fordult meg, próbált felkészülni a kérdés sorozatra, azonban szavak nélkül visszarakta a hátára a pulóverét, ami minden bizonnyal a sietős távozásakor csúszott le róla. Kikerekedett, könnyes szemekkel pillantott fel, mint aki el se akarja hinni, hogy csak ennyi történt, és valójában így is volt, mivel nem erre számított. – Hazakísérlek, csak ne rohanj ennyire, rendben. És annak is kifejezetten örülnék, ha visszavennéd azt a kínzó eszközt, ha csak nem a lábad fáj tőle. – Döbbenten bámulta, mintha nem értené, hogy mit mondott és tulajdonképpen így is volt, nem tudta felfogni a szavakat és azok jelentését. Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy bármilyen abszurd is volt, most is képes volt kizökkenteni a korábbi hangulatából, hogy elég volt valami vicceset mondania és rögtön nem érezte magát olyan rosszul. Nem tudott megszólalni, csak fél lábra állva felvette az egyik, majd a másik pár kínzó eszközét, miközben a vállánál érezte a meleg érintést, amely meg akarta óvni, ha elveszítené az egyensúlyát. – Szeretnél beszélni róla?
– Most nem – jelentette ki halkan, miközben felegyenesedett, így látta a tekintetében, hogy nem csak azért kérdezte meg, mert az ő neve is elhangzott.
– Rendben, de azért majd szeretném tudni, hogy miről volt szó, ha már a nevem is elhangzott. – Csak bólintani tudott, később se lesz több kedve ahhoz, hogy beavassa, de tudta jól, hogy azért a figyelmességért, amit kapott tőle, egyáltalán azért, mert visszajött miatt megérdemelte, hogy tudja az igazságot, meg azt is, hogy milyen volt. Újfent bebizonyította magának és a többieknek is, hogy igazán elcseszett volt, meg azt is, hogy ezen nem változtat. – Emma azt mondta, hogy megvárja a barátját és aztán jönnek ők is. Nem nagyon volt kedve maradni, amit azért nem csodálok.
– Ne haragudj, hogy elrontottam az estédet.
– Olívia, azért jöttem vissza, hogy veled legyek. Bár, ha tudom, hogy így fog végződni a vacsora, akkor erősködtem volna, hogy mi kettesben menjünk. – Meglepték Fernando őszinte és nyílt szavai, amelyek jól esetek neki, hízelegtek. Eddig nem is került szóba, hogy pontosan miért is voltak ott, mert ugyan a lépcsőházban már említette a megbeszélt vacsorát, valamiért mégis azt hitte, hogy van azon kívül még más is, amihez neki semmi köze sincs. Mindettől pedig remény ébredt benne és melegség öntötte el a szívét, mivel reggel még úgy gondolta, hogy többé nem is fogja látni élőben, most pedig ott sétált mellette és miatta volt ott.
– Egyébként hogy érzed magad? – Nem akart magáról vagy az estéről beszélni, el akart terelni a szót és remélte, hogy sikerrel fog járni. Lehet, hogy nem is a legjobb témával rukkolt elő, az se lepte volna meg, ha nem is válaszol, hiszen valójában semmi köze nem volt hozzá. Ráadásul ő se mondta el azt, amit tudni szeretett volna.
– Nem mondom, hogy minden rendben, de keseregni se fogok az egész miatt. Vagy ha így lenne, akkor tuti nem lennék itt. – Valamiért zavarta a könnyed kijelentés, még ha már tisztában is volt azzal, hogy hónapok óta csak szenvedtek egymás mellett. Egyszerűen felfoghatatlan volt a számára, hogyan bírták így, mivel ő biztos nem csinálta volna ezt, bár az is igaz volt, hogy nem volt tapasztalata, de azt azért tudta, hogy szakítás után jó ideig képtelen lenne az ismerkedésre. Még úgy is, ha nagyon szimpatikus lenne az ismeretlen és kifejezetten vonzó lenne, képtelen lenne. A pasikról még kevesebbet tudott, viszont senkinek se akart a pótléka lenni. – Nem akarlak búfelejtőnek, annál többet érsz, és nem vagyok ennyire rohadék. Hidd el, nekem is meglepő, hogy ennyire megfogtál, de amióta beleegyeztél a vacsoránkba, csak arra tudtam gondolni, hogy szeretném minél előbb meglegyen. Pluszban meg még tanácsolták is azt, hogy jöjjek vissza.
– Tényleg? – Jólesett a számára az őszintesége, maguk a szavak is, mert nem hitte azt, hogy szándékosan mondaná neki, hogy ezekkel közelebb csalogassa magához. Lassan sétáltak, közel egymáshoz, fedetlen karjuk néha össze is ért, aminek nyomán elektromosság keletkezett benne és ott pulzált a bőre alatt. Sose érzett még ilyet és abban igaza volt Zórának, hogy korábban senkinek se engedte, hogy közelebb kerüljön hozzá, de a környezetében lévő pasik nem is váltottak ki belőle semmit se, még azok sem, akik egyébként próbálkoztak. Most viszont ott volt a focista, aki egyáltalán nem tartozott az ő világába, aki felbolydította az életét, aki miatt gondolkodás nélkül rábólintott arra, hogy felvegye a magas sarkút, nemcsak hosszas rábeszélés után bújt csak bele.
– Apa szerint egész életemben bántam volna, ha nem jövök vissza. Szóval most itt vagyok. – Kisebb sokként érte a nyugodt kijelentés, hiszen egyáltalán nem gondolt arra, hogy a családja egyáltalán a létezéséről is tud. Persze az ő szülei minden momentumról értesültek, hála Emmáéknak, pluszban még az a pár kép is ott volt róluk, mégsem gondolt arra, hogy akár említést is tesz róla. – Ráadásul Sese tuti imádni fog, amiért szóltam neki.
– Pedig elég vicces arcot vágott, amikor Zóra elengedte.
– Szerintem ő se gondolta, hogy ilyen könnyedén az ölébe fog hullani egy csók. Komoly tervvel érkezett, erről beszélt csak, amióta elindultunk otthonról. – Valószínűleg még a barátnője se gondolta, hogy ilyen hamar túl lesznek az első csókon, mivel elmondta, hogy hiába tetszik neki a hátvéd, nem fogja megkönnyíteni a dolgát. ami persze érthető is volt. Amint jobban érezte magát, kibeszélték az andalúzt és természetesen Fernando is szóba került. Szinte szóról szóra el kellett ismételnie, hogy mi hangzott el köztük akkor este, közben pedig újra ott volt a kapualjban és átélt minden pillanatot. A végére el is pirult, amin csak kuncogni kezdtek és azzal zárták le a témát, hogy mindez nagyon is sokat jelent és nincs semmi sem veszve, hiába utaztak haza. Akkor nem hitt nekik, most viszont kénytelen volt, hiszen ott sétált mellette a csatár, ami csak azt bizonyította, hogy komolyan gondolta minden egyes szavát, azonban mindez nem volt garancia semmire sem. – Bár én se nagyon tiltakoznék egy ilyen ellen.
– Ezt valahogy sejtettem. – Halkan ejtette ki a szavait, azonban így is hatalmas vigyorban nyilvánult meg a férfi reakciója. Nem tudta, hogy mire gondoljon, mert akkor este vágyott arra a csókra, viszont annak nem örülne, ha csak úgy megtörténne, azt szerette volna, ha tényleg jelent valamit. Túl romantikus volt, így arra vágyott, hogy igazi legyen és ne olyan hirtelen felindulásból történjen meg, mint amit ma látott. Titkon mindig is arra vágyott, hogy úgy történjen minden, ahogyan az a filmekben is történik, hogy a pasi hazakísérje és lassan, visszafogottan csókolja meg. Azonban azzal is tisztában volt, hogy az csak valaki fantáziájának szüleménye és nem a valóság, főleg nem az, ami vele fog megtörténni. Talán túl pesszimistán látta a helyzetét, de az évek csak ezen elképzeléseit támasztották alá.
– Sose állítottam, hogy szent vagyok, és ha rajtam múlna, már több tucaton túl lennénk. – Megállt, ahogy meghallotta a mély hangot közvetlen a füle mellől, miközben a hideg is kirázta. Még mindig meglepte a nyíltsága, hogy milyen könnyedén beszél, de főleg azon, hogy ugyan zavarban van a témától, még se akar elmenekülni. Felnézve a barna szempárba, csak arra tudott gondolni, hogy mennyire ideges volt a legutóbbi osztálykiránduláson, amikor szóba kerültek a pasik, meg az első élmények. Magában imádkozott, hogy az elfogyasztott alkoholnak köszönhetően feledkezzenek meg, hogy újra megússza, hogy bármit is mondania kelljen és végül meg is történt, mivel amikor mindenki felé fordult, néhányan ugyan próbáltak faggatózni, mielőtt azonban még megszólalhatott volna, válaszoltak helyette. Egyáltalán nem lepte meg, hogy az egyik cica babba volt az, aki nyíltan utálta, pont azért, amivel egyébként vádolta. Nem először hallotta már a teóriát, hogy a fél foci csapattal ágyba bújt már, most azonban próbálta tagadni, amit a távozásával is megerősített, ami végül csak olaj volt a tűzre. Nem akarta, hogy rajta szórakozzanak, ha bevallaná az igazat, viszont azt is el tudta képzelni, hogy egyáltalán nem is hinnének neki. Most viszont ott volt Fernandóval, aki nem először adott arról tanúbizonyságot, hogy nem lenne ellenére egy csók, vagy akár több is, ő azonban nem tett semmit, még jelezni sem jelzett semmit. – Olívia…
– Ne haragudj. – A táskájában megcsörrenő telefonja mentette meg mondhatni, miközben nem is tudta, hogy egyébként mitől kellett. Másodpercek múlva már az ujjai között is volt a készülék, melynek képernyőjéről a nővére nevét olvasta el. Nem akarta fogadni a hívást, viszont tudta, hogy ha nem beszélnek, végig próbálkozni fog, amíg el nem éri, vagy otthon nem találkoznak. – Szia, Emma.
Még nem értetek haza, ugye? Mindjárt itt lesz értem Martin, aztán megyünk is haza. Addig…
– Menjetek ti is nyugodtan szórakozni velük. Fernando hazakísér, aztán meg úgyis csak lefekszek aludni – vágott közben magyarul, miközben akaratlanul is felpillantott a focistára, aki kíváncsian fürkészte az arcát. Még mindig nagyon közel voltak egymáshoz, ha elég bátorság lett volna benne, akkor mindössze csak egyet kellett volna felé lépnie és meg tudná csókolni, ehelyett csak nézte a csokoládébarna tekintetett, aminek teljesen a hatása alá került. Nem tudta elszakítani a pillantását, miközben csak arra tudott gondolni, hogy egyedül szeretne lenni a lakásban és teljesen megfeledkezni a vacsorán történtekről. Nem akarta újra élni és azt se akarta kikövetkeztetni, hogy egyébként mi lehetett volna akkor, ha nincs az az egyoldalú szóváltás. – Meg leszek egyedül is, nem vagyok már kislány.
De…
– Szívesen veled maradok addig, amíg haza nem érnek, ha erről beszéltek. – Meglepettségében kissé elkerekedtek a szemei és semmi jelét nem látta annak, hogy ne gondolná komolyan a kijelentését. Annak ellenére, hogy az imént még arra gondolt, hogy egyedül akar lenni, nem kezdett el tiltakozni az ötlet ellen, tulajdonképpen meg se tudott szólalni, mintha megnémult volna. Valamiért tudta, hogy ennek sokkal több jelentősége van, mint egyébként azt, hogy vele marad, nem tudta volna megfogalmazni, hogy pontosan mit jelentett, csak érezte és bármennyire sem szerette volna beismerni, akarta ezt, legyen bármi is.
Csak figyelte, ahogyan elveszi tőle a mobilt, amiben hallotta a nevét szólongató nővérét, egyszerűen ledermedt, így azt a féloldalas mosolyt se vette észre, amely kiült a kisfiús arcra. A vész csengője abban a pillanatban megszólalt, ahogy megérezte, hogy bőre felhevül és mintha kisebb szikrák pattognának, mégsem okoznak fájdalmat, sőt, kellemes érzés volt. Korábban ilyenkor már nem volt a pasi közelében, sose érezhette meg, ha mindez le is játszódott volna, most viszont képtelen volt megmozdulni, vagy bármi olyat tenni, amivel el tudna szakadni. Szavak nélkül hagyta azt is, hogy beszéljen a testvérével, igazán nem is jutott el hozzá a beszélgetést, csak a mély, kellemes hang, amely még mindig a fülében visszhangzott, mint pillanatokkal korábban is. Azt is engedte, hogy finoman átkarolja a vállát és újra sétálni kezdjenek, hogy a biztonság érzett mellett az illata is körbe lengje, illetve a melegség is, ami lassan kezdte megolvasztani a csontjait is. Elképzelése sem volt, hogy mi történik vele, soha senki közelében nem érezte még így magát, és abban se hitt, hogy ez mással megtörténhetett volna, ha engedi. Talán ez jelentette azt, hogy vonzódik hozzá, de vajon ez akkor is így fog maradni, ha elárulja, hogy neki még soha nem volt senkije?

Fernando Torres

I don't wanna live forever
Kellemes friss levegő áradt be a nyitott erkély ajtó, ami egy ideig ugyan lehűtötte gondolatait, de aztán mindez hatástalan volt, ahogy meghallotta a csobogó víz zúdulását, ami csak azt jelentette, hogy a jelenlegi legfőbb vágya meztelenül áll a tus alatt. Még a kanapén ülve is jól hallott a monoton hangot, ami időről időre megszakadt és igyekezett nem elképzelni, hogy mi is történhetett odabent akkor. Figyelem elterelésként kapcsolta be a tévét és ugyan nem értett belőle semmit, mégis abban bízott, hogy az majd leköti, hogy próbálja kitalálni, hogy miről lehet szó. Ezen elképzelése is hamar megbukott, csak mereven bámulta a képernyőt, míg minden idegszála a tőle pár méterre lévő ajtóra és a mögötte történtekre összpontosított. Abban a pillanatban átkozta, amiért olyan meggondolatlanul felajánlotta, hogy vele marad, amíg haza nem érnek, elég lett volna arra a rövid, de annál feszesebb fekete ruhára gondolnia, ami csak újra felcsigázta. Bár az is igaz volt, hogy a futó szerelése sem volt jó ebből a szempontból, tulajdonképpen bármiben is lett volna a kék szemű, hasonló eredményt ért volna el nála és bármilyen lehetetlen volt, egyre jobban kívánta és nagyon szeretett volna már ott tartani, hogy minden gond nélkül, besétálhasson utána a fürdőbe és vele tusoljon. Mindennél jobban vágyott erre, bármit megadott volna azért, hogy most kiszóljon és behívja maga mellé.
Feladva a hiába való küzdelmet, a térdeire támaszkodva, lehajtotta fejét, míg ujjait tarkóján kulcsolta össze. Kimerült volt a benne dúló kisebb harc miatt, azonban semmi pénzért sem ment volna el, ott kellett maradnia, nem azért, mert megígérte, hanem azért mert végre ott volt az alkalom, hogy akár megcsókolja a lányt és ne zavarja meg őket senki se. Viszont az is igaz volt, hogy láthatott is bármit az arcán, mikor a nővérével beszélt telefonon, túlságosan felzaklatta az, ami elhangzott a vacsorán, máskülönben biztos nem rohant volna el. Emiatt is kellett türtőztetnie magát, nem volt szabad lerohannia és érezte, hogy még várnia kell mielőtt tenne valamit, nem akarta elszúrni. Ráadásul ott volt az iménti hívási is, ami Sergiótól érkezett, meglepetésére azonban Zóra figyelmeztette, hogy nehogy hozzá merjen érni Olíviához, mert máskülönben kicsinálja és többet gondolni se mer a kék szeműre. Elgondolkodott ezen ugyan, de azt kötve hitte, hogy bármi olyat tudna tenni vele a nő, amivel kiverné a fejéből a barátnőjét, mert lassan tényleg minden gondolatát uralta. Az eszébe se jutott, hogy bármi olyat csináljon, amit ne akarna, viszont arra se mert volna megesküdni, hogy nem fogja majd megpróbálni megcsókolni. Igaz még a vacsorán történtek is ott voltak, amiről szeretett volna többet megtudni, főleg, hogy a neve is elhangzott, köze volt hozzá és talán ez lesz az, ami majd eltereli arról a figyelmét, hogy találkozásról találkozásra dögösebbnek találja és szórakoztatónak a személyiségét. Amellett, hogy testileg vonzotta, nem is emlékezett, hogy mikor beszélgetett valakivel ilyen fesztelenül, anélkül, hogy arra gondolna, hogy benne is a következő szeretőjét fogja látni Olalla.
– Nyugodtan menj vissza a hotelba, ha szeretnél. Nem kell maradnom, el leszek egyedül is. – Rögtön felkapta a fejét, ahogy meghallotta a lágy hangot és ugyanígy akarta adni a nemleges válaszát is, de minden elszivárgott a fejéből, ahogy felfogta, hogy még a vacsorán viselt ruhája is sokkal jobb volt a kiéhezettségére nézve, mint a pizsamája. Kezdett biztos lenni abban, hogy szándékosan kínozza a barna hajú a második bőrnek is beillő fekete rövidnadrággal, ami láttatni engedte barna lábait, aminek köszönhetően nem egy olyan kép tolult az agyába, amin azok a formás combok a csípője köré fonódnak. Hang nélkül állt fel, amit a másik nem is vett észre, köszönhetően annak, hogy nedves haját törölte a törölközőjével. Ahogy elindult, minden mozdulata felett átvették az irányítást az ösztönei, amitől egy kicsit tartott, mert mind csak őt akarták, minél kevesebb ruhában.
– Inkább itt vagyok, mint egyedül a négy fal között. – Ahogy közeledett felé szeme arra a pár foltra tévedt, amelyet a víz okozott a sötét szürke anyagon, ami csak tovább rontott önuralma helyzetén. Ez volt az az alkalom, amikor bele kellett volna egyeznie a felkínált lehetőségbe, amikor el kellett volna mennie és ugyan továbbra is feszült volna a farmerja az ágyékán, de legalább a kísértés okozójától eltávolodott volna. – Bár Zóra is azt tanácsolta pár perce, hogy inkább menjek el és ne csináljak semmit.
– Most ugye csak viccelsz?! Komolyan mondom elegem volt, mert a vacsorán még épp azt vágta a fejemhez, hogy miattam nem lesz köztünk semmi, most meg ő akarja elérni ezt. Közben abba meg bele se gondol, hogy egyébként te. – Nem hagyta, hogy befejezze, különösebben nem is érdekelte, hogy mit akart volna mondani vele kapcsolatban. Egyszerűen csak a tarkójára tette a tenyerét és magához húzva, végre megcsókolta. Kisebb áramütésként érte, amikor megérezte a puha ajkak finomságát, amely nemhogy csillapította volna az éhségét, csak még tovább korbácsolta és még többet akart. Nem volt képes arra, hogy lassan ízlelgesse, hogy kiélvezze az első csókot Olíviával, hevesen tolta neki a szemközti falnak, satuba fogva a testét, míg egyre jobban ostromolta. Érezte, hogy megdermedt, mégse fékezett le, csak egyre tovább ostromolta, igyekezett magába szívni az édes ízt, érezni akarta magán a vékony ujjak érintését, hogy ugyanúgy vágyik a közelsége, mint ahogyan ő is.
– Tényleg nem veszed észre, hogy egyszerűen megveszek érted? – Kérdezett rá végig a kissé duzzadt ajkakat nézve, amelyek újra hívogatták. Hüvelyujját a nyakán lüktető érre simította, érezte a lüktető pulzust, hogy felkavarta a csók, mégis kicsit csalódott volt, amiért nem viszonozta.
– Inkább csak nem akarom elhinni. – Váratlanul érte a halk kijelentés, ami miatt már el is akart távolodni, de ahogy a kék szempárba nézett, esze ágában sem volt megmozdulni. Bizonytalanságot látott, ami fura módon nem neki szólt, hanem saját magának, mintha valójában nem őt akarja elutasítani, hanem azt, hogy utána vágyakozik. Felfoghatatlan volt a számára, de nem is akart ezzel tovább foglalkozni, csak ki akarta csalogatni a zavarából, hogy megkapja azt, amire vágyott. Azt pedig egyáltalán nem tagadhatta, hogy élvezni fogja azt, amíg eléri azt, hogy semmilyen módon se meneküljön tőle a lány és elfogadja, hogy egyedül csak őt akarja.
Nem reagált semmit sem az iménti kijelentésre, csak újra visszahajolt és jóval visszafogottabban kezdte elcsókolni, nem törődve azzal, hogy az ő felsője is átnedvesedett. Akaratlanul is elmosolyodott, ahogy megérezte az enyhe húzást a pólóján, amivel megmarkolta azt, amin felbátorodva végig húzta nyelvét az alsó ajkán és örömére el is nyílt, így rögtön el is mélyítette a csókot. Nem egyszer elképzelte már azt, hogy milyen lesz az, amikor végre megcsókolhatja Olíviát, azonban arra még ő se számított, hogy ennyi elektromosság fog felszabadulni köztük, amik összeér a nyelvük. Felrázta és mohón kezdte el falni, míg tenyerei a csípőjére simultak és még közelebb rántotta magához, hogy még jobban érezze a rezdüléseit, a remegéseit. Vadul vette el, amit csak kaphatott tőle, még azzal sem foglalkozott, hogy később mennyire fogja bánni, hogy mennyire nem figyelt oda rá, hogy egyedül önös vágyaira koncentrált, de abban a pillanatban nem tudott másként cselekedni.
Hangosan zihálva szakadt el a piros ajkaktól, jobbjával megtámaszkodva a feje mellett, homlokát az övének támaszkodva, végig arra gondolva, hogy mennyire szánalmas képzelgés volt, hogy majd egy csóktól lehiggad majd. Csak még jobban vágyott rá, újra érezni akarta az ízét, szinte fizikai fájdalom volt számára, hogy meg kellett állnia, azonban nem volt más választása, mert még nem volt itt az ideje, hogy ágyba bújjanak. Bármennyire is nem fűlött hozzá a foga, egy ideig még biztosan hideg zuhanyokat kell vennie, mert már így is túl sokat vett el a lánytól, még adni szinte semmit sem adott. Nem akarta ezt tenni Olíviával, különleges volt és semmit sem akart elszúrni a kiéhezettségével, az iménti után pedig csak még bizonyosabb volt, hogy ha végre megkaphatja, annak minden egyes másodpercét imádni és élvezni fogja, csak addig kell valahogy kibírnia. Ez volt élete eddigi legnagyobb kihívása és fogalma sem volt, hogyan fogja véghez vinni, de abban biztos volt, hogy nem fogja feladni, akarta a kék szeműt és nem állhat semmi sem az útjába vagy közéjük.

4 megjegyzés:

  1. Szia! Már megírtam chaten, de mivel nem vàlaszoltàl rà és azóta kint van egy új rész, ezért feltételezem, hogy nem láttad.
    A kritikàd kint van a blogon: http://ironiadesign.blogspot.hu
    Illetve ez a rész is nagyon jó volt ;*, habàr megutàltam Zóràt.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Késő este láttam, hogy írtál, csak már nem volt erőm reagálni rá, emiatt ne haragudj. Örülök, hogy tetszett a rész és remélem, hogy a későbbiekben majd változni fog a véleményed Zóráról.

      Üdv,
      Catalina

      Törlés
  2. Szió!
    Régen drukkoltam már ennyire egy csókért :D Rendesen kántáltam a fejemben, hogy "csókcsókcsókcsók". Nagyon imádtam a részt,különösen Fernando gondolatait.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Szerintem ezzel nem vagy egyedül, őszintén én is vártam már, hogy megírhassam ezt a jelenetet. Nem először írom már, de az eddigi legkedvesebb fejezetem, Fernando gondolatait pedig írni is jó, nemcsak olvasni.

      Üdv,
      Catalina

      Törlés